Több fényt! – Kolbe és sokak emléke

 Goethe életét a következő szavakkal fejezte be: „Többb fényt!” Kívánsága sokféleképp értelmezhető, van aki szerint Luciferhez fohászkodott,hiszen a Faust írójaként ez illett hozzá. Mások, akik gondosabban elolvasták a Faustot,  az Egek Királynőjéhez, Szűz Máriához intézett utolsó kérésként értelmezték az elhíresült  két szót. Nem vállalkozom a vita eldöntésére,  jobban kedvelem egy másik mondását, amelyik a következőképpen hangzik:  „Az igazságot gyakran kell emlegetni, mert a hazugságot is állandóan ismétlik”.

Kicsit hosszú jelmondat, de azért mindegyik történész bal vagy jobb karjára fel lehetne tetoválni életük legvégéig érvényes emlékeztetőül.

Az élet vége, a végállomás  amúgy  mindenkinek másképpen érkezik el. Goethénél ezt a nevezetes  „több fényt” idézik minduntalan mint a nagy költőre oly jellemző epizódot. Másoknál is feljegyezték a csakis az illetőre jellemző történeteket.  1989-ben Kádár János például papot kért, gyónni szeretett volna. Maga az egyik örökös, Grósz Károly sietett hozzá erre a hírre,  és Kádár megismételte kívánságát. De hát miért? – kérdezte Grósz nem kis ijedelemmel. Mert lenne néhány elmondani valóm, ami nyomja a lelkemet – felelte Kádár. Grósz a kívánságot – mint ezt később elmesélte – képtelen ötletnek találta.  Erre a célra a Központi Bizottságot ajánlotta és lebeszélte Kádárt a  papról meg a gyónásról. Tizenkét évvel korábban, 1977-ben Gerő Ernő, halála közeledtét érezvén állt elő egy ötlettel: kérte vissza a párttagkönyvét, kérte visszavételét a Pártba, ahonnét korábban kizárták. Az ő kívánságát sem teljesítették, éppen Kádár akadályozta meg a teljesítését.  A harmadik utolsó kívánságkicsit korábban, 1946-ban hangzott el. Dr. Bárdossy László, a Magyar Királyság volt miniszterelnöke kiáltotta el a Markó udvarán tolongó vérszomjas pesti  csőcselékre tekintve, közvetlenül a sortűz eldördülése előtt: „Uram! Szabadítsd meg Magyarországot ezektől a  banditáktól!”

Tán mondanom sem kell, ez a kívánság sem teljesült. Nem utolsó sorban Kádár és Gerő (és az akkori belügyminiszter Nagy Imre elvtárs szándékának megfelelően.

Göethét a túlvilág előérzete lengte körül kérésekor. Kádárt a bűnei gyötörték, az el nem mondott, meg nem bánt bűnök sokasága. Amik közül szétválogatni a bocsánatosakat és a halálosakat pap segítsége kellett volna neki.

Gerőt a sértett önérzet, vélt géniuszának semmibevétele gyötörte utolsó percéig. Ő, aki a Komintern megbízottjaként 1936-ban Barcelonában oly hetykén levizelte a székesegyház udvarán a halott apácák sorba rakott holttesteit!..  Már egyedül ezért a tettéért visszajárt volna neki a kommunista  párt tagsági könyve.

És Bárdossy?

Bárdossy már más történet. Ő nem   önmagáért aggódott, hanem hátrahagyott népéért. Felebarátaiért. Amiként a következő történet is a felebarátunkért tett önfeláldozás és a szolidarítás szívet melengető példája.

Kolbe

Böngészem a Kolbéról összekotort életrajzi adatokat. Az egyik  történet 21 éves korából származik, abból az időből, amikor a római pápai egyetemen filozófiát tanult. Ez 1915-ben volt. Azidőtájt rendszeresen járta diáktársaival Róma utcáit és közben  fecsegtek, tréfálkoztak, vitáztak mindenféle fontos és lényegtelen dolgokról. Egyszer egy idősebb úr csatlakozott hozzájuk. Elegáns, őszes, tekintélyes megjelenésű polgár volt és vitába szállt Kolbe nézeteivel a szeplőtelen fogantatást illetően.  A 21 éves Kolbe udvariasan, de szilárdan ellenkezett a  nála háromszorta idősebb úrral. Aki kifogyván az érvekből, a következő kijelentésre kényszerült:

– Hihet nekem, fiatal barátom, mert én a filozófia doktora vagyok.

–  Ez nem meggyőző érv. Magam is filozófia doktor vagyok.  – felelte mosolyogva  Kolbe. Néhány nappal előtte szerezte meg ugyanis a filozófia doktora címet a Gergely egyetemen. Hogy ez a diáktársak számára emlékezetes találkozás (talán éppen Bulgakov Voland professzorával) Róma melyik részén játszódott le? Nem tudjuk. Róma nagy város. Ezernyi zuga, lépcsőpihenője, oszlopcsarnoka van,ahol   a frissen megszerzett tudástól megmámorosodott diákok a  napsütötte kövekre telepedhetnek  és vitázhatnak a bölcseletről és hitről és mindenféle másról. Vitázni  pedig van miről bőven. Különösképpen hitről is, meg filozófiáról is. Róma ugyan nem Szókrátész és Platon Athénja.  Ez a szabadkőművesek Rómája. Éppen azidőtájt volt ötven esztendeje, hogy Carducci megírta itt a szabadkőművesek híres Sátánhimnuszát. Lucifer jelenléte ezután már szinte tapintható a századelőn.   A Város azonban még őrzi a kereszténységet is, templomainak, kápolnáinak, bennük pedig az oltároknak száma is megszámlálhatatlan. Kolbe gyerekkora óta Mária elkötelezettje.  Három évvel  a filozófiai doktorátus megszerzése után, teológiai tanulmányai közben  szentelték pappá 1918. április 28-án. És egy napra rá a Sant’   Andrea delle Fratte templomban megtarthatta első miséjét egy Mária oltárnál. Annál a nevezetes  oltárnál, amelynél 1842-ben  Ratisbonne-nak, egy fiatal zsidó bankárnak megjelent a Szűzanya. Ratisbonne néhány nap múltán megkeresztelkedett, a katolikus hitre tért, teológiát végzett  és később  pap lett.  Akárcsak a bátyja. Ők alapították meg a nagyhírűvé vált Notre Dame de Sion szerzetesrendet, amely közösség a zsidók közötti missziós munkát tűzte ki céljául. Kolbe ugyan többéves japán misszióban vett részt életében és készült Indiába is,  de mintha a nevezetes oltárnál bemutatott első mise megteremtette volna a kapcsolatot Ratisbonne-val és általa a lengyelek, japánok és hinduk után a  zsidókkal is. Önként vállalt halálával a közöttük végzendő missziót is megvalósította, mintegy  ráadásként a korábbi küldetéseire. Ezt jelképezi a helyszín, ahol két évtizeddel később mártírrá lett és jelképes személy lett az a  lengyel parasztemberis, akinek életéért életét adta, és akiről  ma már kevesen tudják, hogy származására nézvést zsidó volt.

2.

Huszonhárom  évvel pappá szentelése után tehát egy Krakkó közeli kisvárosban, Oswieczimben történt Kolbe életében az az elképesztő fordulat, ami teljes 47 évnyi földi életének legfontosabb eseményévé vált. És amely eseményt azután már csak két héttel élt túl. Sokat írtak erről a fordulatról. Szemtanúk is  lejegyezték, amit láttak és hallottak, ahányszor csak olvasom ezeket az írásokat, annyiszor beleborsózik a hátam és még a gondolataim is elakadnak. Ilyen esetet kitalálni nem lehet, ilyen események csak a valóságban történnek meg.

Történt pedig, hogy az említett     kisváros melletti fogolytáborban    fogolyszökés volt július 29-én .
A tábor parancsnokhelyettese, bizonyos Karl Fritzsch felsorakoztatta a szűkebb közösség, a 14A blokk lakóit az udvaron.  A szökésért büntetés jár. Nemcsak a  szökevényt büntetik, ha elfogják, de azokat is, akik köréből megszökött. Ezt nevezik kollektív büntetésnek. A kegyetlen szabály szerint  a rabok felelősek társaik tetteiért. És ha egyikük megszökik, a maradók közül tízszeres létszámmal fizetnek rabtársuk szökéséért. Mégpedig az életükkel. Karl Fritzsch találomra kiválasztotta a tíz halálraitéltet, akiket a tábori börtönépület alagsorában fognak bezárva tartani, étlen-szomjan, míg csak éhen nem halnak. A tíz kiválasztott már ott is állt a parancsnokhelyettes előtt, amikor egyikük feljajdult. Francizsek Gajowniczek a jajongó rab neve, 41 éves, a volt lengyel hadsereg egykori őrmestere, korábban gazdálkodó földműves.
– Feleségem! Gyermekeim! Nem láthatom többé őket. Mi lesz velük, ha én meghalok? –
Kiáltását, jajdulását mindenki hallja. A 14A  blokk azon tagjai, akik megúszták a válogatást, némán és döbbenten állnak a háttérben. Kiszáradt torokkal nézik  kiválasztott társaikat, de megkönnyebbülve is, hogy ezúttal megúszták. Közülük azonban egy fogoly ekkor előlép és engedélyt kér a megszólalásra.
Karl Fritzsch int neki, hogybeszélhet. A fogoly bemutatkozik:
– Lengyel katolikus pap vagyok. Nekem nincsenek gyerekeim és nincs feleségem. Szeretnék a társammal helyet cserélni. Ővele. – mutat Gajowniczekre.
A parancsnokhelyettes döbbenten bámul rá, de nincs félreértés. A pap hibátlan németséggel  fejezte ki magát. A jelenlévők közül tulajdonképpen csak ők ketten értenek németül: a lengyel pap és a német tiszt. Az utóbbi végül beleegyezőn bólint. A rabok csak azt látják, hogy Gajowniczek visszaáll a sorba, a tízek között Maximilian Kolbe foglalja el a helyét. A kis csapat ezután levonul a börtönként szolgáló 11-es blokk alagsorába és elfoglalja a 28-as cellát, ahonnan aztán élve egyikük sem kerül többé elő. Két hét után már csak négyen vannak életben, hárman eszméletlenek, de Kolbe atya még öntudatánál van.  Méltóságot és derűt sugároz az arca, amikor nyújtja a bal karját a tábori hóhérnak, hogy az befecskendezze vénájába a halálos adag karbolsavat. Ugyanígy végez a hóhér a másik hárommal is. Az injekciók beadása után a szolgálattévő lengyel rab kolbét ülve, a cella falának támaszkodva találja, a pap arca  elmondhatatlan békét fejez ki és bőre szinte fénylik a félhomályban. aztán  elszállítják a testeket a krematóriumba. A láger gépezetének szüksége van a cellára. 1941 augusztus 14-ét írták, Maximilian Kolbe és társai halálának még óráját és a percét is feljegyzi Bock, a közbűntényesből lett tábori itéletvégrehajtó. Az eltelt két hét krónikája is felderíthető, Kolbe  végig imára, kitartásra buzdította társait. Legfőképp emberi tartásra. Mindhalálig énekelnek, imádkoznak.

De miként ezt Gyökössy Endre mondtavalahol, a halál nem pont az életed végén, hanem kettőspont.
Kolbe halálával is elkezdődött egy másik történet. Amely történet túlvilági szálát ugyan képtelenek vagyunk követni, de az ittenivel ezt  megtehetjük.  És rá kell döbbennünk, hogy Kolbe Maximilián halál utáni földi élete talán még az előbbieknél is kalandosabb.  És még korántsem ért véget.

3.

Pár nappal később, mikor már mindannyiuk teste elhamvadt a krematórium kemencéjében, váratlan fordulat történt. A szökevény, aki tíz társának halálát idézte elő, előkerült.  Testét holtan az egyik szomszédos blokk latrinájából húzták elő. Zavarba ejtő adat ez, mert Zanussi lengyel rendező  a közelmúltban filmet készített Kolberől, és ebben a filmben igen fontos szerepet kapott a nevezetes szökevény, Jan Tycz, aki a forgatókönyv szerint ateistaként Amerikában megéri és megéli  a lengyel ferences boldoggá, majd szentté avatását és az esemény katarzist idéz elő benne. Zokogva térdel a tévékészüléke elé, miközben a lengyel pápa szentté avatja  a  pátert. és megszületik a katarzis a nézőben is. Istenem, mennyivel szebb így, mint a blokk latrinájában végezni…  De Jan Tyczről csak a forgatókönyv írójának van tudomása, egyéb forrásokban nem lelhető fel, még a neve sem.

A források különben is eléggé kuszák és ellentmondásosak. Ahány fórum, blog vagy honlap, annyiféle adat, annyiféle kommentár.  Van, ahol három szökevényről beszélnek 1941 július 29-én. Egy földmunkás csapatból tűntek el, egyikük a 14A lakója volt. Másik beszámoló nem tíz, hanem tizenöt halálraitéltről beszél. Jó lenne, ha Karl fritzsch parancsnokhelyettes hagyott volna valami vallomást maga után, neki megvolt a megfelelő áttekintése ezekről az ügyekről, de Fritzsch sorsát csak 1945-ig tudjuk követni.  Nem volt úriember, pontosabban nem az Úr emberevolt. 1943-ban egy másik tábor  parancsnokhelyetteseként német hadbíróság elé állították és halálra itélték. Az egyik vádpont „törvénytelen gyilkosság” volt az internetes lexikon írása  szerint, ami nehezen értelmezhető és alighanem jogban járatlan ember írta ezt le. De sikkasztott is más leírások szerint. Mindenesetre a kivégzését egy időre megúszta, mert kegyelemből a keleti frontra küldték egy SS  páncélgránátos ezredbe, hogy saját vérével mossa le magáról a gyalázatot. 1945-ben Berlin védelmében esett el, de egy rövid blogbejegyzés szerint ugyanebben az évben Norvégiában tartóztatta le az angol MI6 egyik tisztje. Utóbbi blogbejegyzésről erősen gyanítható, hogy nem Fritzschről, hanem az ugyancsak egykor Auschwitzban szolgált Aumeyerről, fritzsch kollegájáról  van szó. Őt se sokat  faggatták Kolbe ügyéről, a háború után kiadták Lengyelországnak és rövidesen felakasztották.

4.

Franciszek Gajowniczek azonban életben maradt.  Ott raboskodott ugyan az auschwitzi táborban egészen az 1945-ös felszabadulásig. De élve lépett ki a kapun és nem a kéményen át távozott, mint azt jó öt évvel korábban ezt neki és társainak fritzsch vészjóslóan megjövendölte. A tábor 1945 januári kiürítésekor az SS legénység neki is felkínálta a választást. Vagy marad és bevárja a napokon belül megérkező szovjet csapatokat, vagy  elindul ő is Németország felé a nagyobbbik csoport húszezernyi rabbal  és az SS őrséggel együtt. Gajowniczek a maradást választotta nyolcszázadmagával, az ágyhozkötött kórházlakókkal és a vakmerőkkel együtt bevárta az oroszokat.  Vágyott a felesége, a gyerekek után. Öt évet, öt hónapot és kilenc napot töltött Auschwitzban, mire távozhatott onnan.   Feleségével találkozhatott újra, de két fiával már nem. Őket éppen azokban az utolsó  hetekben ölte meg egy orosz bomba.    1995-ben bekövetkezett haláláig sok mindent megélt. Interjúkban beszélt arról, hogy kapott ő hideget és meleget egyszerre a fogolytársaktól,   akik sajnálták, hogy szeretett papjuk helyett Gajowniczekkel kell beérniük. Mintha értették is volna, meg nem is, aminek tanúi voltak. De inkább nem értették. Hiszen legapróbb porcikájukban azt a túlélési kényszert érezték, ami  minden fogoly számára a legfőbb parancsolat: csak megúszni,túlélni, aztán majd meglátjuk. Amit a páter tett, az felfoghatatlan volt a legtöbbjük számára és nem is akarózott azokban a nehéz napokban a megértéssel bajlódniuk.
A   hazafiasság, a nemzeti önérzet és bátorság még   belefért gondolkodásukba. Nagyra tartották amiatt, hogy az atya a német megszállást követően elutasította a hatóságok által felkínált birodalmi állampolgárságot, amit  német származása okán ajánlottak fel neki. Megmaradt lengyelnek és ez nagy tiszteletre késztette híveit, hiszen roppant kedvezményekről mondott le ezzel.

Dicsérték  azért is, ami a varsói  Pawiak börtönben történt. Az őr  meglátta nála a rózsafűzért, Kitépte a kezéből  és ütni kezdte Kolbét teljes erőből.

–  Te pap, te hiszel? Még mindig hiszel? – kiabálta  és ütötte, vágta a szerzetest teljes erejéből. Az pedig minden ütésre azt felelte, hogy:

– Igen, hiszek! Hiszek! Hiszek!..

Ami kijelentés perszebármely , hitében sérült, vagy hitét vesztett ember számára a legdühítőbb kijelentés. Hogyan merészel ez a szerencsétlen pap hinni. Ilyen körülmények között, ennyi megaláztatás után, miközben én  jódolgom ellenére sem vagyok erre képes?
Szegény, szegény börtönőr. Dühét nevezhetnénk akár hitirigységnek is. De éppen ezidőtájt jegyezték fel a következő szavakat a vezér főhadiszállásán: „…. A kereszténység a legnagyobb képtelenség, amit emberi agy őrületében csak kiötlött, kigúnyolása minden isteninek. Egy néger a maga fétiseivel toronymagasan fölötte áll annak, aki komolyan hisz az átváltozás csodájában.” – ezt mondta Adolf Hitler ezen év december 13-án, Luca napján és valóban, mintha a
hitgyűlölet sötétsége    áradna e szavak nyomán.
Mert bizony a vezér sem értette.
A német állampolgársággal járó létbiztonság visszautasítása  valamint a bátor hitvallás még emberi nagyságrend. De ami ott, a halálraitélttel való helycserével történt, az már nem emberi mértékkel mérhető tett.

Nemcsak a közbűntényes Krott kápó volt lelki vak, amikor ötven botütést méretett ki rá pár héttel korábban valami mondvacsinált ürüggyel. Nemcsak Fritzsch táborparancsnokhelyettes, aki engedélyt adott a cserére. Nem ismerte fel Kolbe személyében az igét Gajowniczek sem és a  többiek még kevésbé. És ha az egyháza nem avatja boldoggá, majd szentté, tette kondulása belevész abba a fülsiketítő háttérzajba, ami Auschwitz felől hallik évtizedek óta.

5.

Esztendővégi ünnepi filmvetítésekkor, amikor minduntalan Jézus életéről készült filmeket tűznek műsorra, sokszor elönt az ingerültség a filmek lanyhasága és unalmat árasztó felszínessége miatt. Ha a néző maga nem képes önmagában lejátszani és átélni teljes szívéből és teljes elméjéből a születés,a halál és a feltámadás csodáját, hát a rendezőre, forgatókönyvíróra vagy más mutatványos szakemberre bizony hiába vár. A derék szakemberek  drámát filmesítenek meg. A dramaturgia szabályai azonban előírják, hogy egy színpadi avagy filmdráma konfliktusokat tartalmazzon, egymásnak feszülő hősökkel és antihősökkel, a végén valamlyen megoldással avagy tragikus végkimenetellel. De még egy tragikus végkifejlet  sem ad önmagában katartikus élményt és mivel Jézusnak nincsen méltó ellenpárja ezekben a filmekben, akikkel meg kell vívnia, a filmek unalmasak. Elmaszatolódik a vég, nem tudjuk, végül is győzött-e vagy veszített hősünk. És egyáltalán: ki volt az ellenfele? Jézusnak nem Pilátus, nem Kajafás és még kevésbé Júdás az ellenfele ebben a drámában. És még csak nem is a Sátán. Jézusnak maga a Halál az ellenfele, amin a dráma végén, a Feltámadással győzedelmeskedik. Egy színész személyében a színpadra állítani a Halált, hát ez roppant nehéz feladat. Emlékeimben él  a Fekete Orfeusz című brazil film a hatvanas évekből, talán ott sikerült ez a megszemélyesítés a rendező ötlete nyomán.  Egy böhöm nagy, de fürge néger fekete testére fehérrel csontvázalakot festett, arcát fehér koponyává mázolta át és a legváratlanabb pillanatokban jelenítette meg a színen, s aki végül mégiscsak elragadja Orfeusztól Eurüdikét. Hasonló sikeres megjelenítésre  nem emlékszem. Más a helyzet a Gonosszal. Lucifert, a Gonoszt, a Sátánt könnyű színre vinni, emberi alakba költöztetni, hiszen a Gonosz élő valami. A Halál viszont az élet hiánya.
Amikor Kolbe történetét leírjuk, akár részletekbe menően is,sejthető, hogy ebből sosem lesz igazán sikeres filmdráma vagy  színdarab,hacsak nem őszinte szívvel végigjátszott passiójáték Oswieczimben vagy a szerzetes által épített franciskánus kolostor kertjében, Niepokalanówban.  Filmdrámaként talán csak Mel Gibson kisérletezhetne vele a siker esélyével.

6.

Ábrázolni kellene, és ha az ábrázolás sikerül, az hátborzongató kép lesz, amint Kolbe  kis csapata élére áll, hogy átvezesse őket az örökkévalóságba. Amikor Gajowniczeket leváltja a sorban, ezzel őrá, a megmentettre  további negyvennégy esztendő életterhét rakja és hátrahagyja afféle hírmondónak. Meglehet, hogy a következő negyvennégy évben Gajowniczekben néha megfogalmazódott a kérdés, melyikük járt jobban?
Mondhatni, Kolbe szemfüles volt, élt a pillanat kínálta lehetőséggel, hogy besurranjon a mennyek országába és vitt még magával oda további kilencet is. Kilenc Desmas, kilenc „jobbb lator” ment vele és ült mellé az Úr jobbján két hét elmúltával 1941 szeptember 14-én.    Megszenvedtek érte.
De közkeletű  tévhit, hogy a szentek és mártírok azért szenvednek olyan sokat, mert ők a szenvedést örömnek, a mártíromságot csodálatos élménynek élik meg. Ez zaftos nagy tévedés, mert a szentek és mártírok ugyanúgy szenvedésnek élik meg a szenvedést, mint más hétköznapibb emberek.  Csak épp abban különböznek a többiektől, hogy szenvedésük árán útlevelet vásárolnak Isten országába, míg sokan ugyanazon szenvedésbankókat elvásárolják, elpazarolják a lelki Tesco-áruházakban.  Ők azok, akik félnek a szenvedéstől és  ez a félelem legnagyobb szenvedésük.  S ez a félelem megjelenik az arcukon is. Nagy Szent teréz mondta egyszer, hogy jobban fél egy savanyú apácától, mintegy légiónyi ördögtől.

Mindnyájan visszatérni készülünk ebből a világból az igazi hazánkba. Repatriálunk, hogy szakkifejezéssel éljek és ez a visszatérés örömteljes várakozással kellene eltöltsön mindannyiunkat. De az apácákat, akik ezen a téren a legtájékozottabbak közé tartoznak, azokat méginkább mosolyra, vidámságra és örömre kell késztesse, nem savanyú arckifejezésre. Alighanem erre utalt avilai Teréz. Hogy miként sikerült Kolbénak a „halálos” cellában mosolyt és derűt előidézni elitélttársai arcára, arról  nyugodtan mondhatjuk, hogy ez „hitünk szent titka. De szemtanúk állítják, hogy sikerült neki.”

Ha ma e teljességgel megfejthetetlentitok ellenére élvezhető drámát akarunk készíteni Kolbe történetéből, le kell emelnünk a magaslatról. Legelébb is fel sem szabad engednünk a Golgotára. Ésszerű és hihető magyarázatot kell adnunk tettére. A legkézenfekvőbb azt mondani, hogy Maximilian Kolbe idegileg kimerült, ereje fogytán állapotában öngyilkosságot követett el. S mivel a nyílt öngyilkosságot (s amúgy persze a rejtettet is ) egyháza és vallása megengedhetetlennek tartja, ezt a raffinált módot választotta szenvedéseinek befejezésére. A mód azért is igen tetszetős, mert tettével a mártírium glóriáját is megszerzi és szinte lehetetlenné tesz minden realista és materialista kritikát. Szinte magától értetődik, hogy Kolbe végső elkeseredésében, éppen felépülve a Krott kápótól kapott ötven botütésből,   kérte a  parancsnokhelyettest, hogy hadd halljon meg inkább ő, mint Gajowniczek. Fritzsch részéről tehát egyfajta kegyelemlövés volt az engedély. Ugyanezen gondolatmenet szerint Gajowniczeknek pedig ellenkeznie kellett volna. Ragaszkodnia illett volna a rá kimért halálos itélethez, hiszen a szerencsétlen Kolbe nem is lehetett teljes tudatában, mit kér. És máris kész egy igazi abszurd dráma. A díszlet néhány fehér hokedli, egy vörös feszület és négy zöld horogkereszt, a szövegkönyvet  néhány amphetamin tabletta segítségével bármely tizenéves funkcionális analfabéta összeüti majd egy éjszakán.  amihez aztán felkérhetjük rendezőnek Alföldi Róbertet.

7.

Amikor megtörtént Kolbe boldoggá, majd szentté avatása, roppant indulatok söpörtek végig a világ politikai elitjén. Auschwitz  kizárólagosan zsidó kultikus hely és semmi keresnivalója nincsen ott keresztényeknek, hacsak nem az izraelita  áldozatokat megtisztelő térdhajtással és bűntudatosan lehorgasztott fővel.
Maximilian Kolbe vértanúságát is kétségbe vonták, amiként az 1942-ben ugyanott pusztult Keresztről nevezett Terézia Benedicta) (Edith Steinn) karmelita apácáét, akit a lengyel pápa szintén Auschwitz szentjévé avatott.  Állították, hogy Edith Stein nem katolikus hitvallóként és  szerzetesi volta, hanem zsidó származása miatt került a táborba és nem katolikusként halt meg ott.  Sőt, a szigorúbbak szerint el sem jutott oda, hiszen már attól a naptól kezdődően halottnak volt tekintendő, amely napon a katolikus hitre áttért  és megkeresztelkedett anno 1922-ben.
Maximilian Maria Kolbe minorita szerzetes sem az „odium fidei”, a hitgyűlölet áldozatalett, hiszen de facto személy szerint nem is őtt itélték halálra, hanem Gajowniczeket, Kolbe csak átvállalta Gajowniczek halálos itéletét. Mégcsak nem is azt vállalta, hogy helyette bűnhődjék, hiszen gajowniczeknek nem volt bűne, ő is  a szökevény miatt került ítélet alá és maga a szökés sem minősíthető bűnnek. Halálos baleset volt ez, vértanúság kizárva.
Őrült okoskodás, de ahogyan mondani szokás, van benne rendszer. Mindazonáltal ez az okoskodás  a legjámborabb   katolikusokat is  feldühítette.  A lengyel nemzeti önérzet is súlyos csorbát szenvedett, midőn értesültek róla, hogy noha Auschwitz áldozatai  felerészt római katolikus lengyelek  valamint görög katolikus ukránok,  lett, észt és litván továbbá cseh és német és szlovák protestánsok, orosz ortodoxok, örmény keresztények, unitáriusok és Jehova tanúi is voltak, néhány évtizeddel, hozzávetőlegesen egy emberöltővel a táborkapu kinyitása után egyetlen náció és egyetlen vallás kivánja kizárólagos kegyeleti   helyének nyilvánítani a tábort, kiszorítván onnan minden egyéb nemzet és vallás képviselőit. Ők nem kívánatosak e helyen sem élve sem áldozatként , legkevésbé úgy, hogy Edith Stein és Maximilian Kolbe emlékére keresztet állítanak és kolostort építenek, mint ezt a nyolcvanas évek elején a karmeliták megtették. A keresztet és a karmelita kolostort a lengyel hatóságok végül eltávolították a tábor területéről. A botrányos események   mögött  Maximilian Kolbe  ujságírói életműve is szerepet játszott. Életében 10.006 hírlevelet és 396 hosszabb dolgozatot írt hitbéli és vallásos gyakorlati kérdéseket illetően, ezek közül ugyan mindössze 31-benérintette a zsidóságot illetve a judaizmust.  A többezernyi cikk foglalkozik azzal a gondolattal, hogy katolikus gyermekeket katolikus tanítóknak kell tanítaniuk. Egybehangzik ez azzal az állásponttal, amit a mai zsidó közösségek megkövetelnek világszerte, vagyishogy zsidó gyerekeket zsidó szellemű oktatásban kell részesíteni. Kolbe írt arról is, hogy dolgoznunk és imádkoznunk kell azért, hogy a zsidók is megvilágosodjanak Jézust tanításaitól, hiszen Krisztus őértük is vállalta a kereszthalált, az ő üdvözülésük legalább annyira fontos számunkra, mint a lengyeleké vagy a németeké.   Kolbe ezen kívánsága legalább akkora felzúdulást keltett, mint a katolikus liturgia nagypénteki  fohásza zsidó testvéreink üdvözüléséért, s amely fohász makacs kívánságukra töröltetett is a liturgiából a hatvanas években. Találtak hármat a Kolbe írta írások között, amikben a szerzetes elitélően nyilatkozik a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiről és a szabadkőművesekről.  Feltételezte, hogy a jegyzőkönyvek szerkesztői annak a törpe kisebbségnek a tagjaiból kerültek ki, akik a sátán elkötelezettjei és ezáltal éppúgy a keresztények mint zsidók megveszekedett ellenségei.  Márpedig ilyes politikailag incorrect bírálatok  nemcsak illetlenek, de megbocsáthatatlanok is. 1920 tájékán a Cion bölcseinek jegyzőkönyveinek emlegetése ugyan még teljesen normális napi téma, még a közélet és  közgondolkodás  mindennapos része volt. Hatvan évvel később, vagyis az auschwitzi kolostorbotrány idején már más a leányzó fekvése.

8.

Nem érdektelen elmesélni a kereszt és a kolostor körül gabalyodó eseményeket. A ricsaj és lárma 1982-ben hatalmasodott el a környéken, amikor II. János Pál szentté avatta Kolbét. Egyfajta amerikai burleszk és európai bohózat  ez egyszerre, de nem a nevettető, hanem abból a rémisztő fajtából, amin a néző nem jókedvében, hanem kínjában nevet. Vagy sír – ez habitustól függő  . Már Kolbe 1971-es boldoggá, majd 1982-es szentté avatása és a lengyel pápa oswieczimi látogatása kiverte a biztosítékokat.  Zsidó vallásos körök tiltakozására eltávolították a pápa látogatása alkalmából állított keresztet. Lengyel civilek, közöttük fiatal cserkészek erre egyszerre háromszáz újonnan eszkábált keresztet állítottak fel a tábor körül. A tüntetések és ellentüntetések folyamatossá váltak. A katolikusok a kegyhely kisajátításával vádolták a zsidó szélsőségeseket. A zsidók meg a keresztény jelképek megjelenése miatt éreztek megbotránkozást.

Egy Abraham Weis nevű new yorki rabbi csapatával 1989 július 14-én  Auschwitzba érkezett és hozzálátott különös vállalkozásához. Ez egy évvel Edith Stein boldoggá avatását követően  és hét évvel Maximilian Kolbe szenttéavatása után volt. Azon a napon rebbe abraham és hat társa csíkos rabruhát öltöttek magukra, átmásztak a tábor kerítésén és nagy ricsajt csapva dörömbölni kezdtek a  karmelita kolostor ablakain és ajtaján, halálra rémítve ezzel az apácákat, de  roppant felháborodást keltve az amúgy múzeumként is szolgáló táborkomplexum dolgozóiban és látogatóiban is. A lengyel munkások vizesvödröket vettek igénybe és nyakonöntögették a rendetlenkedő rabruhásokat, akik hamarosan ázottan távozni kényszerültek a tábor területéről. Két nappal később azonban Krakkó  püspökének rezidenciája előtt kezdtek tüntetésbe. Ezúttal hatalmas transzparensen követelték, hogy a karmelita apácák távozzanak a táborból és egyáltalán: Semmiféle keresztény imával ne zavarják a lengyelek az ott elhunyt zsidók nyugalmát. Minden katolikus ima sérti az ott meghaltak személyiségi jogait.  Vitára ingerlő határozat ez, de vitának helye nincs. Ki mer akkor vitázni, vagy egyáltalán pisszenni amikor az egyház éppen a másik arcát nyújtja pofonra?
Azóta eltelt több mint húsz év, a lengyel pápa hat éve halott és az idén őt is boldoggá avatták. A 2011-es esztendő Lengyelországban Szent Maximilian Maria Kolbe esztendejének nyilváníttatott a lengyel püspöki kar akaratából.

Reklámok
Több fényt! – Kolbe és sokak emléke

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s