Több fényt II. – Kovarcz Emil

Nehéz eldönteni, hogy a következő epizód még Kolbe vagy már Kovarcz emil életeseményeihez illeszthető inkább. Lustaságom miatt én a Kovarczéhoz illesztem, merthogy éppen most ötlött az eszembe a Máramarosszigetről elszármazott egykori Auschwitz-fogoly, Elie Wiesel Nobel békedíjas.  Pontosabban az ő egyik bizarr visszaemlékezése 1944 nyaráról. A nyolcvanadik születésnapját ünnepelve Wiesel ismételten elmesélte, hogy annak idején tanúja volt az auschwitzi barakkban, amint három rabbi bíróság elé idézte és  némi  tanakodás után  bűnösnek  nyilvánította a Jóistent a zsidókkal való rossz bánásmódja miatt.

Hogy hallgatósága a születésnapi ünnepélyen tapsolt-e vagy dermedten hallgatott a kínos epizód hallatán, azt nehéz megtudni. Sok ilyen ünnepség zajlott abban az évben sokféle népek jelenlétében, lehetett egyiken taps és a másikon csend és fordítva  is, a krónikák erről nem beszélnek. , de  akár csönd, akár taps követte a bejelentést, Wiesel mindig hozzátette, mintegy finomítva a „bűnös” minősítésen:

“Igen. Én ott voltam, amikor bíróság elé idéztük az Istent… Az eljárás végén a ‘chayav’ szót használtuk,. Ami annyit jelent, hogy ‘Tartozik nekünk valamivel’. Azután imádkozni kezdtünk.”

Ugyan kihez imádkoztak? Isten, mint szerződésszegő üzlettárs nem lehetett ima és imádat tárgya.

2.

És ha még az Úristen sem úszhatta meg a felelősségrevonást, Kovarcz Emil mit várhatott bíráitól, amikor nem megidézve, de önként, szabad akaratából 1946 áprilisában besétált az országba és emelt fővel, büszkén eléjük állt?

A történet legalább annyira valószerűtlen, mint az imént elmondott Szent Maximiliáné. De megtörtént és  sokkal, sokkal szegényebbek lennénk, ha nem történt volna meg.

Elvesztegettem vagy két hónapot a mindenféle életrajzi  adatok beszerzésével. Az eredmény szánalmas. A beszámolók Kovarcz életéről szélsőségesen ingadoznak a szidalom és a rajongás között, a szidalom  javára. Ez utóbbi olyan túlnyomó többségben van, hogy még a Szálasi vezette kormány sajtóosztálya vezetője, Fiala Ferenc szájába is  belecsempésztek egy kirohanást Kovarcz (és Vajna) ellen.’Le kellett volna bunkózni őket!”- mondta állitólag a népbírósági tárgyaláson tett vallomásában Fiala. Hogy valóban mondta-e, azt nem lehessen tudni. A népbírósági tárgyalások anyagaiban, vallomásaiban,jegyzőkönyveiben oly kevés volt a tény és oly tömérdek a koholmány, hogy néhány év múltán maguk a bírák és ügyészek semmisítették meg az ott keletkezett írott jegyzőkönyveket és bizonyítékokat, nehogy egy esetleges rendszerváltás után számon kérhessék rajtuka koholmányokat és a hamis tanúvallomásokat.   Nyomós okuk volt rá, az emberek hamar torkig lettek a hamis tanúkkal lejátszott bírósági komédiákkal. Már 1946. február 10-én Budapesten a Nagykörúton szimpátiatüntetés volt a „háborús bűncselekményekkel” vádolt politikusok mellett.  Az ötvenes évek elejére az irományok kilencven százaléka aztán eltűnt a belügyi  irattárakból.  Elégették, miután összetépdesték őket. És persze sokról előtte még fotokópiát is készítettek, de erről csak mostanában esik szó, és most is csak elvétve. Fiala és néhány túlélő viszont az emigrációban megírta emlékeit Kovarcz Emil őrnagyról.

„Cselekedetével olyan példát mutatott, amely méltán megérdemli, hogy a magyar politikai történelem azon lapjaira kerüljön, ahol a hősök és mártírok szerepelnek.” Írja Fiala.

Kovarcz  ugyanis 1946 áprilisában a magyar határon jelentkezett a hatóságoknál. Ő volt az egyetlen a Szálasi Ferenc vezette kormány tagjai közül, akit az amerikaiak nem adtak ki a magyarországi új hatalomnak. Biztos nyugati menedékében értesült a társai ellen lefolytatott perekről és a kivégzésekről. Sorsuk gyötrő lelki válságba sodorta, úgy érezte, nincs joga tovább élnie, haza kell mennie és vállalnia kell azt a sorsot, ami az ország pusztulása után minisztertársainak is kijutott.  És ez az önként vállalt bitó az, ami megakasztja a múltba visszatekintők gondolatmenetét. Miféle ordas eszme és miféle gyilkos banditizmus az, ami ilyen égbekiáltóan nemes tettre képesít?

3.

Kovarcz távolról sem volt szent ember. Jócskán volt mit a fejére olvasni, mikorra az akasztófa alá lépett . (De hát a politikai szentté avatott Nagy Imre sem  tűzhette mellére kitüntetésként moszkvai besúgó múltját, pesti 1946-os belügyminiszterségét vagy a Jekatyerinburgi őrszemkedést a cári család meggyilkolása idején, 1918 nyarán. De nem ám…)

Hogy a Kovarcz ellen felhozott vádakból mi volt igaz és mi nem, aligha mondható meg teljes bizonyossággal. A történelemhamisítás Kovarcznál is annyi törlést és betoldást léptetett életbe, hogy történész legyen a talpán, aki eligazodni képes bennük.  Kivéve persze a politikailag korrekt történeti irányzat művelőit, náluk Kovarcz maga a Sátán, aki a Tolna megyei Felsőiregen  inkarnálódott 1899-ben és 1946-ban tért vissza pokolbeli állomáshelyére.

Mi azonban nem vagyunk politikailag korrekt történészek. Mi csak annyit tudunk, hogy Sátán és  beosztottjai természetükből eredően  képtelenek olyan nemes cselekedetre, amivel Kovarcz távozott ebből az árnyékvilágból.  Legelébb is férfi volt a talpán.
Életeleme volt a harc.  Fegyverrel, tollal és élőszóval.
Hadapród iskolát végzett Nagyváradon, 17  éves korától a fronton teljesített szolgálatot, 32 hónapot egyvégtében. Két vitézségi érem és két Signum Laudis birtokosa volt már, amikor több sebesülésből felépülve hazatért a frontról.  A román csapatok erdélyi dúlása hallatán az egyetlen még harcoló alakulathoz,  a székely hadosztályhoz csatlakozott, majd román fogságba esett. A fogságból átszökött Szegedre, belépettt a szegedi magyar kormány szerveződő nemzeti hadseregébe. Huszonegy éves főhadnagyként az Ostenburg különítmény tagja lett és azóta is sokan és makacsul állítják, hogy része volt a Népszava két belső munkatársa, Somogyi és bacsó megölésében. Álllitólag ő vezette a gépkocsit, amelyen az Ostenburg különítmény tisztjei  a két kommunistát az újpesti Dunapartra, megöletésük színhelyére szállították.  A legenda szerint lapzárta után, a szerkesztőségből vagy  a nyomdából hazafelé tartó Somogyit és Bacsót 1920. február 17-én éjjel elrabolták. Az akciót egy magasabb rangú tiszt irányította. Az éjszakában az emberrablás akaratlan tanúja volt egy cukorkaárus, őt is felpakolták és az újpesti Dunaparton őt nem lelőtték, hanem csak leszúrták egy bajonettel. Később magához tért, a vérveszteségtől kábultan hazavánszorgott Pestre és soha többé senkinek nem beszélt az esetről.  Csak a felszabadulás után mondta el valahol valakinek és még akkor is csak neve titokban tartása igéretével, hogy mit látott, hogyan történt a két ujságíró kivégzése azon az 1920-as ellenforradalmi, különösen különítményes éjszakán. Ez a történet került bele a szovjet megszállás után írott magyar történelemkönyvekbe és ma is ez a hivatalos leírása Somogyi Béla és Bacsó Béla halálának. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem.   Ha a vallomástevő nem vállalta a dicsőséget és neve megörökítését a munkásmozgalom aranykönyvében, nyomós oka lehetett  rá.

Tételezzük fel mégis, hogy így történt és Kovarcz  valóban bűnrészese volt egy politikai gyilkosságnak. De ha utóbb nem rójuk fel Bajcsi-Zsilinszky Endrének Áchim András megölését, akkor milyen jogon kérjük számon Kovarczon az 1920 február 17-én történtgyilkosságban való bűnrészességet? Az Ostenburg különítmény tagjai a nemzet megveszekedett ellenségét  látták a Népszavában és ujságíróiban és nem voltak véleményükkel egyedül.

Vajon ha Bajcsi-Zsilinszky 1944-ben nem áll a szovjetek oldalára, akkor elnézik-e neki Áchim andrás parasztvezér évtizedekkel korábbi meggyilkolását? Ezen sokszor eltűnődtem már, a kettős mérce művészi-bűvészi használata mindig csodálatra késztet és lefegyverez. Zsilinszkynek mentségére hozzák a fiatalságát. De hát  Kovarcz is alig múlt húsz a különítmény tagjaként.

Bűn volt  Áchim andrás megölése? Igen. Amiképpen bűn volt Somogyi és Bacsó megölése is.

Bűn volt Bajcsi-Zsilinszky Endre kivégzése? Igen. És bűn volt Kovarcz emil kivégzése is. Bűnök és bűnösök százada van mögöttünk. Megbánás és megbocsátás nélküli bűnöké, ahogyan ez egy felvilágosult századhoz illik. És  perdöntően tanúskodó, mindent és mindenkit  túlélő cukorkaárusok százada is volt a XX.

4.

Eltelik ezután 18 év. Csendőrtisztként, majd újra katonaként szolgál, őrnagyi rangban a Ludovika  Akadémia tanára. Nemzeti radikális nézetei politikai  pályára viszik, emiatt 1938-ban nyugdíjaztatását kéri. Politizálás ugyanis hivatásos állományú magyar katonatisztnek tilos a Magyar Királyságban. Csatlakozik a hungarista mozgalomhoz. Katonai, szervezési  tapasztalatai aranyat érnek, végre valaki, aki nem csak hangzatos beszédeket tud tartani a szociális igazságról.   Az ellenoldalnak, a liberális banktőke és a konzervatív nagybirtokos köröknek nincsenek kétségei Kovarcz képességeit illetően. Tartanak tőle, komoly ellenfélnek tekintik.  És amikor 1939 február 3-án, péntek  koraestén kézigránátot dobnak a Dohány utcai  zsinagógából távozó hívők közé,  igen hamar Kovarcz neve kerül a lapok címoldalára. A politikai bennfentesek Kovarczot tartják a hungarista mozgalom második legerősebb emberének. Akit mindenképpen hatástalanítani kell. Az első számú hungarista, Szálasi Ferenc már hűvösön volt , az ő  nyakába nem varrhatták a merényletet,  hiszen azidőtájt már szigorú őrizetben a szegedi Csillagbörtönben tartózkodott. A következő levadászandó nagyvad Kovarcz lett a sorban.

A merénylet mögött azonban a közvélemény gyanakvóbb része nem a szélsőjobbot, hanem Hetényi főkapitányhelyettes és Keresztes-Fischer belügyminiszter együttes akcióját sejti, ami a szélsőjobb, a nemzeti radikális  mozgalom pártjai ellen irányul. Ezt a feltételezést erősítette, hogy a merénylők  töltet nélküli kézigránátot használtak, amikben csak a gyutacs robbant és emiatt a robbanásnak nem voltak sebesültjei. A propagandahatás  azonban erőteljes volt.  A liberális bulvársajtó támogatásával sebtében többszáz hungaristát internáltak és a sajtójukat is elnémították, miután a hungaristák ÖSSZETARTÁS című  hetilapjukban négy oldalon közölték a dohány utcai merénylet hátterét. A cikk szerint a bombát a merénylő – aki a merénylet alkalmával először és utoljára viselt zöld inget – Hetényi ügynökétől kapta. Az illetőt a merénylet előtt beléptették a VIII. kerületi pártszervezetbe, ahol azonban senki nem ismerte. Az elsőrendű vádlottat, aki időközben Németországba szökött,   Hetényiék azért nem állították bíróság elé, mert attól féltek, hogy a gyönge karakterű bérenc a keresztkérdésekre ügyetlen válaszokat ad, sőt, hogy mentse magát elmondja annak hátterét is. A cikk az Összetartás Hattyúdala volt, mert a megjelent lappéldányokat megjelenésük után azonnal elkobozták  És a hetilapot pedig véglegesen betiltották.

Elterjesztették azonban azt a hírt, hogy a merénylő a gránátokat Kovarcztól kapta az Andrássy út 60-ban. Az olvasók ezt vagy elhitték   vagy sem. De inkább nem.  mindenesetre a hungarista mozgalom a pünkösdi választásokon átütő sikert ért el a szociáldemokraták és a kisgazdák rovására. Kovarcz is képviselői mandátumot szerzett, ami jelezte, hogy a közvélemény kételkedik a nyomozó hatóságok  tisztességében. A vita azóta is tart: Vécsey gránátok vagy Demeter gránátok voltak-e a merénylet eszközei, utóbbiak ugyanis  ijesztés, megfélemlítés céljából készültek, gyakorlatilag eleve romboló töltet nélkül és leginkább rendőralakulatok számára.   A beszámolók egy része huszonhárom könnyű sebesültről ír, más írások hangsúlyozzák, hogy sérülés nem történt. A sok vita és kétség mellett egyetlen bizonyosság van, mégpedig az, hogy a nyilvánvalóan politikai célzatú merénylet Isten és ember ellen való bűn volt, akárki tervezte és követte is el. Annak valószínűsége, hogy az akkor már komoly politikai és katonai tapasztalatokkal rendelkező Kovarcz Emil ilyen kalandba bocsátkozott volna, nehezen hihető. Egy templomi gyülekezet elleni terrortámadás mindig a felekezet mellé sorakoztatja fel a közvéleményt, függetlenül attól, hogy keresztény, izraelita vagy moszlim felekezet  istentiszteleti helyéről van-e szó.

5.

A merénylet következtében Kovarcznak a rákövetkező év februárjában távoznia kellett a politikai életből, de még az országból is. Előbb távollétében két, majd négy év börtönre itélték. Ő Németországba ment és onnan csak 1944-ben, a német megszállás után tért vissza.    Nem volt angolbarát, de  nem reménykedett a győzelemben sem. Mindössze arról volt meggyőződve, hogy ha a Vörös Hadsereg csapatai szállják meg Magyarországot, az a nemzeti létünk végét jelenti. Minden erejét és képességét latba vetette azért, hogy az augusztus 23-i román átállás, majd a   szerencsétlen kimenetelű októberi kiugrási kisérlet után  Magyarország ne kerüljön teljes szovjet uralom alá.  Ha a német fegyverletétel  pillanatában amerikai és angol csapatok is tartózkodnak  magyar területen,miként ez Ausztriával megtörtént, akkor  a Magyar Királyság  megmenekülhet a kommunista hatalomátvételtől és a szovjet gyarmatbirodalomhoz való csatolástól. Ebben reménykedett a honvédség és a civil lakosság túlnyomó többsége és ezért nem volt kedvező visszhangja Horthy kiugrási kisérletének. Az elképesztő sikerrel előnyomuló amerikai Patton tábornok csapatait azonban visszafogták, lefékezték, az angolok és az amerikaiak letáboroztak Tirolban és Dél-Ausztriában. Utólag ezt a jaltai egyezménnyel magyarázták. Budapest 52 napos ostroma után jött Bécs 9 és Berlin 12 napos ostroma és az európai  háború vége. De egy háború vége még messze van a béke kezdetétől. Előbb jön a bosszú és a megtorlás. Az atrocitások,  amiket az ostrom idején nyilas karszalagot viselő pártszolgálatosok követtek el, vitathatók és vitatandók. Már csak azért is, mert ezekkel legitimizálták ugyanis a későbbi bebörtönzéseket és a tömeges kivégzéseket.  Hallgatnak róla, hogy a rablások és gyilkosságok nem maradtak abba a szovjet  bevonulással. Éppenséggel vörös karszalagok és fegyverek védelme alatt folytatódtak Budapesten is, vidéken is. Csak a karszalagok és a ruhák változtak, a személyek ugyanazok maradtak. Még januárban történt, hogy Kovarcz Emil miniszter utasította a körülzárt budapesti magyar véderő parancsnokát, Hindy Iván vezérőrnagyot  a  nyilas karszalaggal felszerelt,  a zsidók között garázdálkodó gyilkos rablóbandák elfogására és az elrettentést szolgáló  nyilvános kivégzésükre. A Vérmezőt javasolta helyszínül.  A korrmány és az országgyűlés akkor már Sopronban, Kőszegen és Szombathelyen  ülésezett, arról a tájékról látszott még remény az ostromzár alá került főváros rendjének megőrzésére.

Hindynek azonban nem volt erre már elegendő ereje. A harcoló csapatok mögött szökött honvédekből és szökött munkaszolgálatosokból  összeállt kisebb alakulatok bujkáltak és Pestszerte halásztak a zavarosban. A feketepiacon bármilyen igazolványt, nyílt parancsot vagy diplomáciai védettséget igazoló okmányt  be lehetett szerezni. Fegyvert és lőszert nem kevésbé. Az aszódi javítóintézetből és más fegyintézetekből szökött fegyveres bűnözők aztán egyszerűen karszalagot és igazolványokat cseréltek, mihelyt áthaladt felettük a front és megérkeztek az oroszok.  Lehúzták a nyilas karszalagot, lecserélték a magyar egyenruhát és A továbbiakban mint hős antifasiszta partizánok folytatták a gyilkolást és fosztogatást. Közülük számosan rögvest a kicsi és nagy „háborús bűnösök” felkutatásában és megbüntetésében segédkeztek, mentesítve ezzel magukat a saját bűneikért való számonkéréstől.  Serényen megtöltötték a börtönöket  és az internáló táborokat. Zsúfolt börtönné vált az Andrássy út 60 pincéje is. Itt raboskodott 1945 tavaszán „igazolásáig” vitéz  Szilágyi Lajos színművész.  Ő írja visszaemlékezéseiben: „Volt közöttünk egy 15 éves kislány, Kovarcz Emil nyilas miniszter unokahúga, akinek édes-apja noha Kovarcz Emil testvére volt, politikai nézeteik különbözôek voltak, s ezért a két testvér eltávolodott egymástól, ez Péter Gábort és fajtestvéreit nem érdekelte. A kislányt rettenetesen megkínozták…”

6.

Amikor 1945 április 2-án a soproni városházán a magyar országgyűlés utolsó  ülését  dr. Tasnádi házelnök berekesztette, Kovarcz már tudhatott családja  letartóztatásáról és unokahúga megkínzatásáról. Ha bízott volna abban, hogy az ő életéért cserébe elbocsátják 15 esztendős unokahúgát és bátyját az Andrássy út 60-ból, már a fegyverszünet megkötése után, májusban hazaindul és jelentkezik a hatóságoknál.  De nem ezt tette. Ment tovább Sopronból Semmeringbe, majd  Mattseeba.Hiteles tapasztalatai voltak még 1918-19-től kezdődően a kommunista túszejtési praktikákról. Nem bízott a kommunistákban. Tudta, nincs olyan egyezmény, amit betartanának. Az életet az életért üzlet működhetett Auschwitzban Karl Fritzsch SS parancsnok szava nyomán, de nem működik Péter Gábor NKVD ügynökk esetében Budapesten.

Több hónap telt el ezután. 1946 januárjában Bárdossy miniszterelnök perével megkezdődnek a neves jobboldali személyiségek népbírósági perei és a pereket rögtön követő nyilvános kivégzések sorozata. Kovarcz Emil május 2-án, 282-ikként került a városi dögtemető    egyik gödrébe, ahol akkor már békés álmát aludta  budavár  védői közül hatezer német, magyar, ukrán, orosz, lett, litván észt és holland katona. Mellettük pedig az Állatkert bombázásban  elpusztult elefántjai. Ezt a dögtemetőt aztán később 298. parcella néven a rákospalotai köztemetőhöz csatolták. Praktikus szempontok is sürgették az intézkedést, hiszen a kivégzéseket hamarosan át kellett helyezni a köztemető melletti Gyüjtőfogházba, merthogy a világközvélemény  kezdett felfigyelni a Markó utcai  börtönudvarán a pesti közönség  hangos tetszésnyílvánítása közepette zajló szüntelen akasztásokra. Rákoskeresztúr kiesett a diplomáciai testület látóköréből. A Gyüjtőfogház és a dögtemető pedig diszkrét közelségben voltak egymáshoz.

De Kovarcz kivégzése még a város közepén, a Markóban történt. Az egyik korabeli lap riportere a következőképp számol be az eseményről:

“Miután Kovarc hozzátartozóit már nem lehetett értesíteni, az elítélt utolsó kívánsága az volt, hogy cigarettázva mehessen az akasztófa alá. Kérését teljesítették.

Amikor pontban nyolc órakor elővezették, szájában cigaretta füstölgött. Jankó Péter elnök kihirdette előtte a végső döntést s mikor dr. Frank ügyész parancsot adott az ítélet végrehajtására, Kovarc még egy utolsót szippantott cigarettájából, majd földre dobta és eltaposta a cigarettacsutkát. Ezután Bogár ítéletvégrehajtó végrehajtotta az ítéletet.”

Megkérdezzük csöndben: Miért nem lehetett értesíteni hozzátartozóit? Egy évvel korábban Kovarcz unokahúga és bátyja még élt, az Andrássy út 60. pincéjében látta őket szavahihető szemtanú.

Azután jött hatvanöt évnyi vak és süket csend,  amiben időnként felhangzik a keselyű vijjogása: chayav, chayav!

Advertisements
Több fényt II. – Kovarcz Emil

Több fényt II. – Kovarcz Emil” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Szegedi Anna szerint:

    ” De ha utóbb nem rójuk fel Bajcsi-Zsilinszky Endrének Áchim András megölését, akkor milyen jogon kérjük számon Kovarczon az 1920 február 17-én történtgyilkosságban való bűnrészességet? Az Ostenburg különítmény tagjai a nemzet megveszekedett ellenségét látták a Népszavában és ujságíróiban és nem voltak véleményükkel egyedül.”

    Tényleg! Milyen igaz! Akkor miért kérünk számon bármilyen gyilkosságot bármilyen széljobbos emberen, igaz?
    Az Ostenburg-különítmény tagjai lehet, hogy a nemzet megveszekedett ellenségét látták Somogyiban és Bacsóban, de az Ostenburg- (és Prónay- és Héjjas-) különítmény tagjai közönséges tömeggyilkosok voltak, miképpen azok voltak Szamuely Tibor és a Lenin-fiúk is.

    Somogyi és Bacsó antikommunisták voltak, akik elítélték a Tanácsköztársaságot. Ugyanakkor feltárták a fehérterror bűneit is.

    Ezért voltak a nemzet megveszekedett ellenségei? Mert megírták a gyilkosságokat, amiket a fehérterror-fiúk követtek el ártatlanok ellen? (Miként a vörösterroristák is ártatlanokat gyilkoltak. Csak az ő áldozataikat 300-600 főre becsülik, a fehérterroristákét meg 600-2000-re. De legyünk nagyvonalúak, mondjuk, hogy nagyjából ugyanannyi áldozata volt az egyik, mint a másik oldalnak.)

    Milyen ember vagy te, cikkíró, aki gyilkosokat dicsőítesz? Aki elítéli a vörösterror bűneit (joggal), milyen meggondolásból védi a fehérterrort? Nem értem.

    Vagyis, érteni vélem. Ugye te, cikkíró, aki a nevedet nem mered vállalni, azt gondolod, hogy a “zsidók” (így, en bloc, az összes zsidó, zsidó, mint kollektív bűnös) gonoszak, genetikailag azok, már úgy születtek, nem is tudnak mások lenni és ők találták ki a “fehérterror” létezését, illetve, ha voltak is néha véletlen túlkapásaik a Horthy-különítményeseknek, azok a helyzet természetéből fakadtak és ha ők nincsenek, már akkor elborította volna az országot a vörös áradat, amit a zsidók idéztek elő?

    Akkor szólok neked: tévedsz. A zsidók ugyanolyan emberek, mint bárki más. Ők is csak élni szerettek volna, békében, mint bárki más. A vörösterror vezetőiből 14-et végeztek ki, ebből 3 volt zsidó, a többi keresztény. Aki zsidót esetleg ismersz személyesen, az ugyanolyan átlagember, mint bárki más, ennek ellenére te hiszed, hogy van egy elvont zsidófogalom és a zsidók összességükben olyanok, mint fentebb írtam, amilyennek te hiszed őket.

    Szólok neked: nem olyanok, csak gyerekkorodban a szüleid, nagyszüleid, vagy egyéb tekintélyszemélyek elhitették ezt veled. Ők is tévedtek, velük is elhitették az ő szüleik. (Az antiszemitizmus keletkezését a fogékony gyermeki lélekben csodálatosan mutatja be egy Mikszáth-novella, címe: Falusi karácsony. Olvasd el. Mikszáth maga is át-átcsúszott időnként antiszemitába, de azért az írói megfigyelőképessége pontos volt.)

    A nácizmus és a nyilasok bűntettei ugyanolyan elítélendők (szerintem), mint a Sztálin-éráé. A kínzókamrákban ugyanis csak egyféle vér folyik ki: ez pedig piros, és semmi más. (Rejtő után szabadon, aki szintén zsidó volt, ennek ellenére a jobbikosok szeretik.:D).

    Olvass utána Dr. Tószeghy Freund Albert (és két társa) akasztásának Fonyódon. Egy bűnük volt: zsidók voltak, illetve az egyiknek még egy bűne volt: ez (Hamburger Ede) véletlenül Fonyódon nyaralt éppen és összeveszett a kaszinóban egy katonatiszttel, aki szintén nyaralt. Ennyi elég is volt gróf Salm Hermann-nak, Prónay alárendeltjének és csapatának a nyilvános akasztásához. (Egy szemtanú, fonyódi paraszt vallomása: “a harmadik (Hamburger) szörnyen sírt, mikor kivitték a körtefához, borzalom volt hallgatni”. Ugye élénken magad elé tudod képzelni az izgalmas jelenetet?
    Tószeghy alatt elszakadt a kötél, talpra esett (az arca fel volt dagadva, fogai nagyrészt kiverve, de magánál volt), újra felakasztották, akkor letört az ág, ismét talpra esett és megkérdezte: Miért teszik ezt velem? Akkor bajonettel levágtak egy darab drótot a kerítésből és arra akasztották fel, most már sikerrel. Közben a felesége ott sikoltozott és nyújtogatta az egyenesen Horthytól kapott írásbeli felmentést, amiben az állt, hogy Tószeghyéknek a hajuk szála sem görbülhet. A hóhérokat ez nem érdekelte, bevitették a nőt a csendőrlaktanya konyhájába, onnan nézhette férje kivégzését, majd amikor mindhárman kiszenvedtek, kocsira rakatott a három holttest közül kettőt (férjét és annak unokatestvérét) és hazavitte őket. Útközben megelőzték őket autón a tisztek, akik hangosan nevettek rajtuk.

    A kivégzések irányítója Bibó Dénes főhadnagy volt.

    Ezeket az embereket isteníted te.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s