Olyan örömmel mesélném!

Dorin öcsém emléke

Olyan örömmel mesélném, hogy van egy román öcsém, akit Dorin Avramescunak hívnak és anyám második házasságából született  valamikor 1955-56 tájékán. Mostohaapám, dr.  Avramescu Mircea orvos volt a nagyszalontai kórházban, apu kollegája és mint később kiderült, vetélytársa is. A válás után apám Váradra költözött, ott vállalt a városi kórházban állást, pontosabban kapott alorvosi beosztást.  Főorvosa egy dr. Deutsch Elemér nevű Páduában végzett és auschwitzot megjárt orvos volt, hatalmas, kövér ember, a világ legjóindulatúbb főorvosa, apám nagyon szerette és még én is emlékszem a hatalmas lapáttenyerére, amivel a hasamat tapogatta  meg. Ő diagnosztizálta nálam a vakbélgyulladást és ő javasolta Crisar Zoli bácsit, hogy operáljon meg. Zoli bácsi azonban felnőttsebész volt és felnőtt méretű nyílást vágott a négyéves hasamon, amit utóbb mindenki rosszallott, de szólni nem mertek, mert a műtét viszont hibátlanul sikerült és már másnap reggel hatalmasat fingottam, ami a bélműködés normális beindulását jelezte a hozzáértőknek.  Most, hogy utólag visszagondolok rá, Crisár Zoli bácsi sem volt éppenséggel árja, amiként az orvosok nagy többsége sem azon a tájon. De ez akkoriban nem volt akkora téma, mint ma lenne, auschwitzot megjárt magyarok voltak, Próbáltak újra megkapaszkodni az életben, ezúttal újra román fennhatóság alatt. Ott volt még a prosectúrán Nyiszli doktor is, aki azidőtájt a Robert Merle nevű nyugati íróval perlekedett. Merthogy nem sokkal a deportálásból visszatérve Nyiszli doktor írt volt egy élménybeszámolót dr. Mengele boncolóorvosa voltam címmel és szerinte Robert Merle az ő könyvéből lopta a Mesterségem a halál c. regényének minden hatásos részletét. Nyiszli doktor plágium-tébolya odáig fajult, hogy cca 1955-ben, vagy valamivel később öngyilkos lett egy depressziós rohamában. Van olyan revizionista szerző, aki a személyének még a létezését  is tagadja, de ez nem igaz. Nyiszli doktor létezett, más kérdés, hogy amit írt, abban mennyi volt az igazság és mennyi a tébolyult fantáziaszülemény.

De ott tartottam, hogy anyám férjhezment Avramescu doktorhoz és hogy én, meg még a nővéremmel rajongtunk mostohaapánkért, Mircea (Mircsa) bácsiért. Igazi „sharmeur” volt. Mi gyerekek ezt  nagyra értékeltük, anyám az idő teltével azonban már kevésbé. Mircea bácsi nyilván színesebb egyéniség volt, mint az édesapám, de apám nem ivott, míg Mircea bácsi úgy vedelt, mint egy  kefekötő.   Ami ilyes vagabundia értelmiségihez akkor még nem illett. Még csak indulóban volt a szocializmus. Anyám sikertelennek itélte a Mircea bácsival kötött házasságát is. Nővéremmel 1958-ban átköltöztek az országhatáron anyai nagyapámékhoz a veszprémvvarsányi otthonba, ami sajnos már nem volt a régi. Az amerikai bombázások eltörölték a föld színéről az állatorvosi lakot és őket áttelepítették a Hangya szövetkezet bolthelyiségébe és raktárába, azzal a kevés bútorral, amit a bombázás utáni zűrzavarban sikerült kimenteni az élelmes falusiak karmai közül. ezt a házat utalták ki nekik. Itt élt anyám és nővérem pár évet nagyapámékkal, míg én Váradon az újraházasodott apáméknál cseperedtem.

A hét testvér legidősebbje még a háború előtt férjhezment egy zsidó nagykereskedőhöz, Deutsch Lacihoz. Ők  voltak a családi élet központja: a Manciék a Rimanóczy utcában, ill. akkor már a strada Iosif Vulcan-ban.. Manci tanítónő volt a 15-ös iskolában, Laci meg mint deklasszált „nagytőkés” bárzongoristaként dolgozott  a Kékmacska bárban, a házzal srégen szemközt a túloldalon. Egy igazi lebuj volt ez, telve nepperekkel, feketézőkkel és rendőrbesúgókkal. Mindhárom állatfajta szeretett mulatni és megkívánta hozzá a nívós zongoramuzsikát. Laci nagybátyám pedig kiválóan zongorázott. Este tízkor ment munkába, addig mindent meg lehetett beszélni lakásában a világ dolgairól, és rendszerint meg is beszélték. Ott hallottam először a harmincezer váradi zsidóról, akiket deportáltak 1944-ben és hallottam  Deutsch Laci méltatlankodását, hogy nem akadt egyetlen magyar sem, aki tiltakozott volna a menet ellen. Apám erre azzal érvelt, hogy viszont a harmincezer zsidó közül sem akadt egyetlen ember sem, aki a szakasznyi csendőr ellen akár egy követ is felemelt volna tiltakozásul. Ezzel aztán általában be is fejeződtek a szemita-antiszemita torzsalkodások (nem utolsó sorban azért is, mert Laci a család segítségével kihagyta a deportálás élményét) és a legnagyobb békében éltünk, a körülményekhez képest. Ezekben az években aztán megkezdődött az erőszakos romanizálás és a kényelmetlen etnikumok eltávolítása. A szászokat kiengedték Nyugat-Németországba, a zsidók kivándoroltak Amerikába, Franciaországba, Németországba és még Dél-Amerikába is. Ha muszáj volt, hát mentek Palesztinába is, legalábbis azzal a hátsó szándékkal, hogy majd csak eljutnak valami civilizáltabb helyre is. A nyarakat mi, amíg anyámék lent voltak Szalontán, ott töltöttük, de ötvennyolc után már maradt Várad és a helyzet egészen elkomorodott a magyar forradalom után. Unokanővérem, Deutsch Vera Kolozsvárra ment tanulni, finnugor szakra a Bolyai-egyetemre. Hamarosan neves novellista lett Domonkos Eszternéven és bábszínészetet is tanult, később a váradi bábszinház igazgatójaként is tevékenykedett.  Férjhezment egy Szele Péter nevű nyomdász-irodalmárhoz, de házassága csak egy fiút eredményezett, a nyomdász irodalmár rövid időn belül halálra itta magát, mint ez akkoriban az alkotó értelmiségivé válás egyik módozataként szokásban volt. Ez már a Ceausescu időszak volt, azt hiszem és apám akkor már távozni akart. Második felesége is magyar gyerekorvos volt, ráadásul a város egykori alporgármesterének lánya, finoman szólva osztályidegen ő is. Engem még 1962-ben sikerült átpasszolniuk a határon anyámhoz, a hatodik elemi befejezése után. Nekik azonban még beletelt három évbe, míg végre megkapták a Nansen-útlevelet a nemrég született húgommal és  az alpolgármester özvegyével, az új anyóssal  együtt, négyesben. Egy vagonnal jöttek át, sikerült a bútorokat legalább áthozniuk és Fehérváron letelepedniük. A családi legenda szerint a Nansen útlevelet, amely okmány feljogosította tulajdonosát a világ bármely országába való utazásra és letelepedésre, úgy szerezte apám, hogy vállalt egy rizikós műtétet.  A totálalkoholista váradi állambiztonsági főnök, a Securitate ezredese mondta neki, hogy ha sikerrel csinálja meg az akkoriban még rizikós májpunkcióját, akkor megkapja az útlevelet. Ha nem sikerül, akkor irány a dobrudzsai kényszermunkatábor.Apám keze nem reszketett és az ezredes tartotta a szavát.

Közben teltek az évek. Én itt Pesten, pontosabban Budán jártam a Virányos úti általánosba a Biszku lányokkal szomszédos osztályba. Oda járt a Káderdűlő elitje és a zugligeti katolikus plébánia  híveinek gyermekei, deklasszált értelmiségiek és polgárok gyermekei. Aztán az Arany   János kollégiumba a Sashegyen, majd érettségit tettem a Petőfi gimnáziumban. És lassan elfelejtkeztem arról, hogy van nekem egy öcsém odaát, meg egy szeretett emlékű mostohaapám. Annyit tudtam csak, kósza hírek alapján, hogy Mircea bácsi a Várad melletti Félix-fürdő fürdőorvosa lett és az öcsém Dorin rendszerint  arra kényszerül, hogy ő fuvarozza haza az országúton itt-ott parkoló Trabantban részegen elaludt apját a Félixfürdői orvoslakásba. Dorinnal már sosem, Mircea bácsival is csak egyszer találkoztam a Keletiben a büfénél. Egy órányit sörözgettünk vonatindulásig, útban volt hazafelé és látni akart. Aztán a hecvenes évek  vége felé jött a hír, hogy meghalt és tíz évvel később a második hír is, miszerint Dorin is meghalt ugyanabban a májzsugorban, amiben az édesapja. Magyar felesége volt, ő írta meg nekünk a halálát,  válaszként az én levelemre, amit végül is kapcsolatteremtésnek szántam. Dorin nem írhatta meg a választ még akkor sem, ha élt volna, mert ő már nem is beszélt magyarul. Nagyon sajnálom, hogy nem találkozhattam vele. Amiként sajnálom, hogy nem találkozhattam Tkalcsics Janka nevű horvát nagyanyámmal és nagytermészetű lófő székely Andor nagyapámmal sem, akit még a váradi szekuritate börtönében vertek agyon a felnőtt fiai és lányai  szeme láttára egy ásólapáttal. Annak a másfél évi fogságnak a végén, aminek elején 1949 szeptemberében én születtem. Amikor kiengedték őket, én már több, mint egyéves voltam és sírva fakadtam, amikor megláttam apámat. Aki még körorvosi gyakorlata és pacientúrája révén megtanult cigányul, örményül, jiddisül is. Perfekt román volt és egészen jól beszélt franciául is, a nyugati szakirodalmat franciául olvasta, de már ideát, a fehérvári kórház orvosi könyvtárában. Élete végéig nem nyugodott bele, hogy a román hatóságok nem mutatták meg neki Andor nagypapa sírját a Rulikovszky-temető árkában. Csak egy volt smasszer mondott valami bizonytalant, hogy egy betontömböt keressen azon a füves térségen, amiből vasak állanak ki, attól néhány méterre ásták meg az öreg sírját azon a nevezetes éjszakán. Apámmal egyszer órákig bóklásztunk ott a temető mögött, amibe azóta eltemették az öreg Deutsch főorvost, Crisár Zoli doktort, Deutsch Laci nagybátyámat és Manci nagynénémet és Mircea bácsit és persze Dorint, az én román öcsémet, akivel ha találkoztunk volna, nem tudtunk volna beszélgetni, mert én elfelejtettem románul és ő elfelejtett magyarul.

Hát így van ez. Vigasztalódom azzal, hogy él viszont apám második házasságából született Krisztina húgom. Akivel együtt emlékezünk és együtt tervezünk a már nem is oly távoli jövő időkre.  Kevesebb már a „lesz”, mint a „volt”. De végül is, jól van ez így.

Reklámok
Olyan örömmel mesélném!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s