Marisa Lobo nem fél

 

Keresztény hite mellett  állt ki merészen internetes honlapján Marisa Lobo brazil pszichológus. Tanúságtétele olvastán a brazil lélekgyógyászok országos szakmai szövetsége (CFB) megfenyegette , hogy bevonják működési engedélyét.A kérdésre, nem fél-e, hogy tanúságtétele miatt véget érhet pályafutása, Marisa egy interjúban így válaszolt: „Egyetlen dologtól félnék… nehogy Jézus megtagadjon engem az Atya előtt; ez pedig nem fog megtörténni, mert én sem tagadom meg őt az emberek előtt.”

Marisa lelkiismerete tiszta, lelke nyugodt, értelme higgadt. Pedig az igazi vádat még meg sem fogalmazták ellene. A fő bűne voltaképpen az, hogy homoszexuálisok gyógyítását vállalta, aminél súlyosabban elitélendő cselekmény kevés van olyan libertinus körökben, mint a brazil és egyéb pszichológusok szövetsége.

De hát, mint mondani szokás: lelkük rajta. Ami pedig Marisát illeti, ő nem fél tőlük. Pontosan tudja azt, amire korszerű Semmelweisként rájött, hogy testi-lelki higiénével, egyfajta szellemi fertőtlenítéssel esetenként gyógyítható ez az egyébként gyógyíthatatlannak kikiáltott betegség és a nő nővé,sa férfi férfivá válhat újra a testi és lelki egészség teljességében.

Marisa lobo istenfélelme csodálatos tanúságtétel és erőt ad mindenkinek, akinek szerencséje volt értesülni róla.

 

2. A Wettiner tér titka

 

Amennyire szívet melengető Marisa Lobo hitvallása, annyira lelket dermesztő a drezdai hatóságok „fortélyos félelme”, amivel saját történelmüket söprögetik szőnyeg alá. Ezév júliusában a Wettiner téren, Drezda központjában az építőmunkások egy tizenöt négyzetméteres gödröt ástak ki és másfél méter mélyen 11 csontvázra leltek, közöttük női és gyermekkkoponyákra. Miközben a hír bejárta az országot, sokaknak eszébe jutott, hogy ugyanezen a téren  tíz évvel ezelőtt egy jóval nagyobb területre kiterjedő tömegsírra bukkantak, de akkor a német hatóságok sebtiben észbe kaptak és azonnal titkosították az esetet. A  holttestek ezreit rejtő Wettiner téri sírról nem adtak ki tájékoztatást. A csonthalmokat halálos csönd övezte, majd elborította a sebtében elterített friss beton. A halottak ugyanis nem a nácizmnus,  hanem az angol-amerikai légierő 1945. február 13-14-i terrorbombázásának áldozatai voltak. Mintegy századrész abból a több mint százezer  polgári személyből, akiket a bombázás után  eltűntnek nyilvánítottak és töredéke annak a másik százezernyi tűzhalált szenvedett keletről idemenekült nőnek, öregnek, gyereknek, akiket még csak nem is nyilvánítottak eltűntnek, hiszen nevük semmiféle nyilvántartásba sem kerülhetett bele mielőtt a bombázásban halálukat lelték. Számukat 140 ezer és 225 ezer közé teszik a független szerzők, ebből kénytelen-kelletlen, kényszeredett mosollyal és ajkbiggyesztve  25 ezret a német hatóságok is elismernek.  Remélik, ennyivel még nem sértik a győztes szövetségesek lelki fölényét.Drezda terei kivétel nélkül tömegsírokat rejtenek, amiként Németország legtöbb  városában oda temették a terrorbombázások áldozatait. Annyi holttestet elszállítani nem volt sem kapacitás sem temető, kénytelenek voltak a parkokba, a virágágyásokban megásni a tömegsírokat, elkerülendő a fenyegető járványt.

Ezekről a sírokról hallgat immár hetedik évtizede a németsajtó,   megtagadva lelkiismeretét, nemzeti önérzetét, történelmét egyszerre és egyaránt. Furcsa, tudathasadásos elmezavar ez,  ismerjük jól magunk is ezt a helyzetet: ha a földből előkerült csontmaradványokról nem igazolható, hogy a nácizmus áldozatainak maradványai, akkor a kutyát sem érdekli a maradványok sorsa, a lábszárcsontok, koponyák és csigolyák mennek a betonalapba vagy az  úthenger alá. A kegyelet és az emlékezés  csak a választott nép elhunytjait illeti meg, a kiválasztatlan megfelelő helye legjobb esetben is csak a dögtemető. Vagy mint a most júliusi esetben is, egy gyors és anonym halotti bizonyítványsorozat kiállítása után a csontok rekordgyorsasággal landoltak valamely távoli lerakatban.

A drezdai hatóságokban is munkálkodik valami lelkiismeret, az ő  lelkük is teli van bűntudattal, szégyenérzettel, megalázottsággal és egyfajta bizonyítási kényszerrel, amivel azt akarják bizonygatni, hogy elismerik a győztes minden fegyverrel szerzett jogát maguk fölött. Hajlandók tehát akár  saját anyjuk sírját is a földdel egyenlővé tenni, csak legyőzőik lelkiismeretét nehogy felborzolják a legborzalmasabb  módszerrel és legfeleslegesebben végrehajtott tömeggyilkosság, a drezdai bombázás véletlen megemlítésével sem.

Merthogy az emberfélelem vezető  ok a cselekvésre vagy nemcselekvésre Európában. Az istenfélelem a fejlett demokráciákban roppant gyanús érzelem. Az Únió alkotmánya szerint egyenesen szégyellendő. Márpedig három dolog van, amitől egy fehér ember komolyan tart: az éhségtől, a haláltól és a többi ember szájától. Isten sokadrangú tényező, ha egyáltalán számba jöhet.

 

3. Enola Gay

 

Nem így az ördögfélelem, ami távolról sem az ördögtől való félelmet jelenti. Hanem az ördög konok tiszteletét. Ez utóbbi is valahol 1945-benmanifesztálódott  teljes terjedelmében.

Egy név jelképezi: Enola Gay.

E név nem egy melegek látogatta V. kerületi romkocsmát jelöl. Enola Gay Tibbets ezredes édesanyjának a neve volt. Az ezredes saját édesanyjáról nevezte el azt a B 29-es távolsági nehézbombázót, amelyen Tinian szigetéről  felszállva elrepült legénységével a békésen szendergő Hirosima  városa fölé. És ott úgy délelőtt negyed  kilenctájékán ledobta a „Little Man” elnevezésű atombombát. Ha úgy tetszik, Tibbets ezredes belekerülhetne a Guiness rekordok könyvébe. Néhány perc alatt annyi  embert sikerült elevenen megsütnie a nevezetes bombával, mint ahányat előzőleg  a drezdai tűzviharban az egyesített angol-amerikai légierőnek sikerült két hosszú nap alatt elégetnie. Vagyis legkevesebb 140.000 embert. Gyereket, öreget, asszonyt és harcképtelen sebesült férfit.  A harcosok ugyanis Drezdából is, Hirosimából is hiányoztak, őka frontokon harcoltak.

Az utóbbi hét évtizedben legendák születtek arról, hogy az Enola Gay legénysége néhány tagja lelkileg összeroppant az általuk elkövetett tömegmészárlás hatására, lelkiismeretük nem bírta el a terhet. De ezeket a legendákat a jobban értesült vezető amerikai lapok mindig sikeresen megcáfolták. Az is szóba kerül néha, hogy az Egyesült Államok hivatalosan bocsánatot kér a japánoktól a két város, Hirosima és Nagaszaki   gátlástalanul végrehajtott, s mint utóbb kiderült, katonailag teljesen felesleges elpusztításáért. A két nagyváros lakossága kisérleti patkányként szolgált a későbbi nagyhatalmi törekvéseiben megerősítendő Egyesült Államok   hadvezetése számára. De a bocsánatkérési szándékot is rendszeresen megcáfolják.

Emlékezetem szerint két évvel ezelőtt a hazai fő liberális  hetilap közölt cikket a hirosimai „hőstett” utolsó élő   elkövetőjével, az akkor 89 esztendős navigátorral és a már korábban meghalt Tibbets ezredes hatvannégy éves fiával. Mindketten konokul ragaszkodtak, hogy a bomba ledobása helyes volt és semmiféle bocsánatkérésről nem akartak tudni. Sőt, tiltakoztak mindenfajta olyan értékelés ellen, ami szerint a két japán város elpusztítása  tömeggyilkosság lett volna. Az aggastyán navigátor kijelentette, hogy nem bánt meg
semmit, újra ledobnáazt a bombát, mint annak idején.

Néha úgy tűnik, mintha a világ egyik fele állandóan
bocsánatot kérne a másik felétől, noha a másik fél sem éppen az a makulátlan
szent.Hanem igencsak rugdossa  a bocsánatkérőt.  Abba kéne hagyni. Vagy a
bocsánatkérést, vagy a rugdosást.

Ennyit ezúttal az istenfélelemről, az emberfélelemről és az ördögfélelemről.

Reklámok
Marisa Lobo nem fél

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s