A korlátok közé kényszerített Isten

Isten nem változtathatja meg a történelmet, csakis a történészek képesek erre.

(God cannot alter the past but historians can.) írja egyik epés mondatában Samuel Butler angol író a XIX. századból.

Szellemes, hívőket és hitetleneket egyaránt állásfoglalásra késztető bökés ez. Szúrás a történészek és Isten felé egyszerre. Butler jellegzetes figurája volt a XIX. Századnak, amiként az volt  Wilhelm Ketteler mainzi püspök is, noha  igencsak különböző emberek voltak és az utóbbi története ellenpontozza Butler mondását.

Butler azt sugallja, hogy még a szilárdan hívő emberre is van hatása az úgynevezett felvilágosodásnak. Az azidőtájt  bekövetkezett távolodás Istentől tágítja a látószöget és a Mindenhatón kívül sok más is belekerül a látótérbe. Akarva vagy akaratlanul így van ez.  A modern ember ezáltal gyakran úgy tekint a Mindenhatóra, mintha annak mindenhatósága korlátozott lenne, létezése – ha egyáltalán létezik – a való világ egy részleteként fogható fel. Ha másként nem, hát Isten úgy korlátozott, hogy az általa hozott természettörvényeket nem szegheti meg – vélik sokan.

ezért aztán olyasmi, hogy csoda, hiú álom, babonaság. Még az egyházi emberek egy része is  idegesen fogadja például a Mária-jelenések sorozatát. Egyrészt mert nem hisz a csodában. Másrészt mert ha hisz is benne, fél a Sátán üzelmeitől. Fél, hogy kész átverés az egész csodajelenség a Nagy Hazug részéről.

Csinálmány, csapda.

 

2.

 

Legalább ugyanekkora zavart okozhat a hit  isten feltétlen szeretetében és korlátlan irgalmában. Már főpapok is megkockáztatják az „üres pokol”létét. Ami azt jelenti, hogy ne aggodalmaskodjunk, hiszen végül is mindenki üdvözül.   Megbocsáttatnak legsúlyosabb bűneink is, hiszen el sem várható a mai emberrtől, hogy képes legyen eligazodnia a tömegkommunikáció idiotizmust szorgalmazó pergőtüzében. Hogy képes legyen  a jó és a rossz között különbséget tenni. Isten addig kutat a bűnökkel terhes múltadban, amíg rá nem lel arra az egyetlen jótettre, ami aztán belépésedet biztosítja a mennyek országába. Te ráérsz a földi életed kényelméről gondoskodni. Talán nem véletlenül emlegetnek a gonoszügyi szakirodalomban egy   szektát, amelyik azt tartja, hogy Isten minden bűnt megbocsát. Ezért ők inkább a Sátánhoz imádkoznak, akit a földi világ és ezáltal saját sorsuk urának  és parancsolójának tartanak. A modern ember mintha öntudatlanul e szekta tagja lenne, úgy féli a Sátánt, miközben az Úristenben csupán jóindulatú, kicsit korlátolt de roppant gazdag amerikai nagybácsit lát és láttat. Aki csak akkor avatkozik bele életünk ügyeibe, amikor megkérjük rá és akkor is roppant tapintatosan teszi ezt.

Tartozik is nekünk ezzel a jóindulattal, hiszen teremtő indulatában Az Úristen tökéletlen univerzumot hozott létre, ezért aztán minduntalan bele kell avatkoznia teremtettjei sorsába, nyilatkozta például A minap Blaskó Péter színész, aki Lucifer után most éppen az Úr hangját adja az Alföldi rendezte modernizált, sőt posztmodernizált Tragédiában. Úgytűnik neki is, hogy a Teremtés egyszeri, befejezett  történet és azóta csak a garanciális javításokat eszközli az Úr.

 

3.

 

De mit sugall Ketteler püspök története? Egyértelműen azt, hogy Isten mindenhatósága minden emberi képzeletet felülmúlhat. Ketteler 1869-ben egyik  püspöktársának beszélt életéről. Elmondta: „tudom, hogy valaki egész életét feláldozta értem

a jó Istennek, és én ennek az áldozatnak köszönhetem még azt is, hogy egyáltalán pap lettem. Eredetileg nem pap akartam lenni. Államvizsgámat jogtudományból tettem le, és csak az foglalkoztatott, hogy minél

gyorsabban előbbre jussak, minél fontosabb állást kapjak a világban, megbecsülést, élvezetet, tekintélyt és pénzt szerezzek. Egy rendkívüli esemény azonban

visszafordított erről az útról, és életemet más irányba terelte.

 

Egy este egyedül voltam sötétedő szobámban, és átadtam magam becsvágyó és élvhajhászó álmaimnak és terveimnek. Hirtelen, nem tudom mi történt, ébren vagy

elszundítva, valóságban vagy álomban láttam, de azt tudom, hogy amit láttam, életem megváltozásához vezetett. Egész pontosan és világosan láttam, hogy

az Üdvözítő Szentséges Szívére mutatva egy fölöttem tündöklő felhőn állt. Előtte egy szerzetesnő térdelt könyörögve emelvén hozzá kezeit. Eközben Urunk

szájából e szavakat hallottam: ‘Szünet nélkül könyörög érted!’ Egészen világosan láttam az imádkozó alakját, arcvonásai annyira belém vésődtek, hogy még

ma is pontosan emlékszem rájuk. Egyszerű laikus nővérnek tűnt. Ruhája nagyon szegényes és durva volt, kezeit nyilvánvalóan nehéz munka tette vörössé és

kérgessé. E kép, bármi lett légyen is, álom vagy sem, rendkívüli hatással volt rám; bensőm legmélyéig megrázott.

A kollegával történt beszélgetést követő napon Ketteler egy kolostorba látogatott el, ahol misét mondott és sorban megáldoztatta a nővéreket. Ekkor történt, hogy élete csodája kiteljesedett. Találkozott a térdeplők között azzal a  nővérrel, akit harminchárom évvel ezelőtt a jelenésben látott s akinek minden arcvonása az emlékezetébe vésődött. A nővér ott térdepelt előtte és várta a szent ostyát Ketteler kezéből. A püspök urrá lett döbbenetén, megáldoztatta a nővért, majd később kérte a kolostor főnökasszonyát, hogy hívja egybe a rendház lakóit. De hiába kereste közöttük a misén látott nővért. Amikor rákérdezett, hogy mindenki jelen van-e, akkor a főnökasszony elmondta: az egyiik laikus nővér hiányzik, aki az istállóban teljesít szolgálatot és néha annyira elmerül a munkában, hogy  elfeledkezik a napirendről. Ketteler kérette ezt a laikus nővért és amikor az megjelent, újra elcsodálkozott, mennyire azonos minden részletében az álmában látott jelenéssel. Szegényes ruházat, vörösre dolgozott durva kezek, átszellemült arc, nyílt, semmit el nem rejtő tekintet.

Ketteler szerzetesi hivatásáról faggatta négyszemközt. A nő arról beszélt, hogy amint csak teheti, másokért imádkozik, számukra ajánlja fel szenvedéseit, amit az istállóban végzett munka során él át. Nem szeret ott dolgozni, de erőt vesz magán és örömmel tölti el, ha legyőzi idegenkedését. A püspök megkérdi, mióta imádkozik másokért? A válasz: húsz éve.Konkrétan egy személyért? A válasz lefegyverzően hittel teli: az Úr eldönti majd, kinek a javára fordítja az ő imádságait. Ő ebben bízik, Isten tudja a legjobban, hol van az ő imádságára a legnagyobb szükség.  A nővér még csak harminchárom éves volt. Amikor azonban Ketteler megtudta, hogy a nővér pontosan azon a napon született, amikor ő megtért, végigfutott a hátán a borzongás:  az Úr  előrevetítette az időben az ő megtérését. Neki, az időn kívül létezőnek, a Mindenhatónak nem eshetett ez nehezére. A nővér húsz éve  tartó imádságai az ő megtéréséért már 13 évvel korábban sikerrel jártak. Ennek a kis laikus nővérnek íme, egy megtérést és annak kiteljesedéseképpen főpapot köszönhet az egyház.

 

4.

 

Van olyan vélemény, ami szerint az égboltot a szerzetesek imája tartja a fejünk felett és ha ők nem imádkoznának értünk, már régen ránk szakadt volna az ég. Nekik köszönhető az is, hogy Samuel Butlert meg lehet cáfolni. A történészek nem képesek a múltat megváltoztatni, legfeljebb meghamisítani tudják. És nincs igaza sem Blaskónak, sem Madáchnak, de még Alföldinek sem, mert Isten lankadatlanul kézben tartja a teremtést, ami folyamatosan jelenidejű akárcsak az apokalipszis. És az sem kizárt, hogy a mai megtérőkért  már a jövőben imádkoznak   nagyhitű laikus nővérek.

 

(A Wilhelm Kettelerről szóló történet részletesebben A püspök titka címmel a Hagyományhű katolikusok honlapján elolvasható.)

 

Reklámok
A korlátok közé kényszerített Isten

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s