Itt, ott, amott és odaát

Pár éve eltöltöttünk Váradon néhány órát. Békéscsabáról Szalontán át érkeztünk a váradi állomásra, onnan pedig be a városba, a központba, a Nagy Sándor József utcába, ahol a 6-os számú ház falán még ott volt a falon apám és mostohaanyám orvosi névtáblájának a nyoma. Elmentünk a Kőrös partjára, az új piacra és a Bémer téri színházhoz is. De a barátok templomába nem jutottunk el, valószínüleg amúgy is zárva lett volna azon a hétköznap délelőttön. Mint utóbb kiderült, az egyetlen hely, ahol magyar szót hallhattunk volna, az a ferences templom  lett volna, másutt egyetlen magyar szót nem lehetett hallani, még a piacon sem. 

Amikor még oda jártam elsőáldozásom idején hittanra, akkor hétköznap is nyitva tartott, ez nagyjából az ötvenes évek második felében volt. A hittanra érkezvén  a főbejáraton át kellett végigmenni a hajón a főoltárig, ott bementem a diadalív alatt a kis kerítéssel  leválasztott szentélybe, az oltár előtti területre és ott jobbra volt a sektrestye, ahol az oktatás folyt. Az oltárnál, a tabernákulum  előtt térdet kellett hajtanom és talán még keresztet is vetettem, biztos, ami biztos. Csak ezután mehettem tovább a sekrestyébe. Hatévesen Istenről még a mainál  is elmosódottabb képem volt akkoriban, keveset értettem az egészből. Csak annyit sejtettem belőle, hogy olyasmik felett van hatalma, amik fölött nekem nincs. Tehát ha erőmet meghaladó dologra készülök, őhozzá kell segítségért fordulnom.

Apu, emlékszem, napokon keresztül fenyegetett azidőtájt valami vétségemért, hogy bead a javítóintézetbe. Nem is gondolhatta, mekkora ijedelmet hozott rám. Ha tudja, nem mond ilyet. Roppant félelemben éltem jóideig és a hittanóra után kifelé jövet  az egyik mellékoltár alá telepedtem, pontosabban térdepeltem és kértem Istent,  ogy vegye rá Aput arra, ne vitessen el engem a javítóintézetbe. Eszembe sem jutott ellentételezésként felkínálni valamit, hogy például cserébe majd  jobb lesz a viselkedésem. Nem ismertem a csereüzlet fogalmát. Egyszerűen csak kegyelemért fohászkodtam.   Nem tételeztem fel, hogy Apuval vagy a Jóistennel alkudozni lehet. Amikor később figyelmesebben olvasgattam a Bibliát és  rájöttem, hogy az egész történet nem más mint a Teremtővel folytatott alkudozások, megkötött bizniszek, szerződések és szemérmetlen egyoldalú szerződésmódosítások sorozata, hát bizony elámultam. Nem értettem, miféle vakhit vezérli az Urat, hogy  annyi  megszegett és sutba dobott szerződés után még egyáltalán hajlandó volt szóba állani az Ótestamentum népével? A  történet képtelensége akkor érte el nálam a csúcspontot, amikor – éppen mostanában a holocaustárfolyam emelkedésével felevelenítették a bizarr történetet: Auschwitzban három rabbi 1943-ban egy sötét  éjjelen a barakk mélyén bíróság elé idézte a Jóistent. Szerződésszegésért. Isten „tartozik”, ahogyan a háromtagú bíróság határozatában ez elhangzott. (Erről már írtam bővebben a „Több fényt!” Sorozatban, nem érdemes részleteznem itt is a történetet. Isten pedig azóta is fizet, alighanem részletekben és kamatostul, még fellebbwezési jogával sem élt, ugyan hová is fellebbezhetett volna?

Az Ószövetséget, mint meghiusult szerződések gyűjteményét  sosem tudtam megkedvelni és az iménti történet hallatán méginkább idegenkedem tőle.  Tudom, ha újra kézbe venném, elmúlna hamarosan az ódzkodásom. De nem tudom magam elhatározni a Könyvek újraolvasására.

 

De térjünk vissza Váradra. Végül nem kerültem javítóintézetbe, noha maradtam olyan rosszcsont, mint voltam. Sőt, még romlott is a helyzet, amikor  lassacskán ateistává lettem és sikerült meggyőznöm magamat, hogy a segítség nem odaátról vagy odafentről jött és jön.  A tabernákulum ajtaja mögött nincsen senki, csak néhány edény, meg némi ostya, miegymás. És mire ideát, Magyarországon elérkeztem a bérmálkozáshoz, már pontosantudni véltem, az egész egy nagy csalás és öncsalás.  Akkor már szembe misézett a pap a zugligeti templomban és mást sem hallottam otthon  nagyanyámtól, hogy így XXIII. János, meg úgy VI. Pál. Rajongott értük vagy éppen ellenkezőleg? Már nem is emlékszem, annyira nem érdekelt. A Montini pápa néhány esztendejét észre sem vettem már.

Még a hívő, váradi éveimben, 1958-ban, halt meg XII Pius, amikor Váradon én még serényen imádkoztam. Aztán slussz, XII. Piussal, az ő halálával az én katolikus hitéletem  néhány évtizedre be is fejeződött. És ezzel A XII. Pius  után következett korszakot sokféleképpen jellemzik. Mondják az egyház megújulásának, de mondják a szabadkőműves pápák korszakának is, sokan egyenesen   antipápáknak nevezik XII. Pius utódait.

Amikor Dávid fiam születése után (és következtében) visszatértem Istenhez és az ő egyházához, bizony   a XII. Pius féle egyházat, a zsinat előttit, a váradi Szent László templom  gyerekkori hangulatát kerestem akaratlanul is.  Egyszerre csak ott álltam, illetve ültem a Lehel téri Szent  Margit templom padjában és meg voltam rökönyödve. A káplán úr egy nyájas óvodapedagógus benyomását keltette bennem, a mise pedig, hát bizony, semmi szellemi emelkedést nem adott akkor még. Úgy éreztem, hogy ennyiért nem szokás elmenni otthonról,   ennyit egy átlagos rádióműsor vagy tévéelőadás a PAX csatornáról is ad, talán csak az időnkénti felálások és térdeplések hoztak valami halvány  liturgikus hangulatot az egészbe. Nyilván belejátszott   ebbe az is, hogy Tamás atya kifejezetten a hat-tízéveseknek mondott szentbeszédet, a mise, amire jártunk a diákmise volt.  Dávid akkor került a Tamás apostol  iskolába, az iskolai felvétel feltétele volt, a havonta legalább egyszeri misehallgatás a gyereknek és a szülőknek egyaránt.

Mi tagadás, mint ez az eddigiekből is kiderült, a liturgia igei részére figyeltem, annak is újtestamentumi passzusaira, az áldozati rész roppant távolinak tűnt. Elérhetetlennek. Több évtizede, zugligeti bérmálkozásom óta nem gyóntam, nem áldoztam  és akkor úgyhittem, hogy  már nem is fogok. És különben is meggyökerezett érzésem volt Arthur Miller Bűnbeesés után című drámájának egy örökké emlékezetes részlete, amiben a Nemzeti színésze, Kálmán György elpanaszolja, hogy egész életében úgy érezte, bírói pulpitus előtt áll, miközben igyekszik a bíró elmarasztaló itéletét elkerülni és jó fiú, jó férj, jó apa lenni. Mígnem aztán élete delén felpillantva a pulpitusra, azt tapasztalja, hogy a bírói szék üres. Az egész darabból csak ennyire emlékszem, de erre aztán nagyon. Mivel sosem hittem a felettes Én-ben és pszichológiából roppant averzív és gyenge vagyok, úgy gondoltam, hogy Arthur Miller Istent hiányolta a bírói székből és csalódott, hogy Isten nem törődik eléggé azzal, mit teljesít ő. Gyanítottam, hogy olyan istenképe volt, amiben lehetetlen volt hinni, férfikorára hitetlenné vált.…  Marilyn Monroe volt a felesége, a színésznő mellette lett öngyilkos és ezt a tragédiát Arthur Miller nehezen emésztette meg, erről a remekül megírt dráma is tanúskodott. Ő rettegte az ítéletet, felelősnek érezte magát Maggie haláláért, félt Istentől.  Egészen pontosan: nem istenfélelem hatotta át, hanem a halálfélelem. Pedig talán éppen ezzel a drámával tette jóvá mulasztását, a darabból őszinte búbánat és bűnbánat mondatai csengenek ki.

 

Marilyn Monroe után meghalt Kálmán György és Arthur Miller is, akinek gondolatait Kálmán oly híven mondotta el a színpadon. Hogy mi történt velük haláluk után és még mi minden fog velük történni, az egyfajta hittitok. Ahogyan hittitok az is, mit tapasztalt az én Fodor Kálmán barátom azóta, hogy idén tavasszal távozott az élők közösségéből. Pár éve őszinte és kimerítő töprengés  után megállapította, hogy Jézus kívánsága teljesíthetetlen, emberfeletti erőfeszítést igényel.Idézte a következőket a Lukács féle evangéliumból: „Nektek, akik hallgattok

engem, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik

gyűlölnek titeket.  Azokra, akik  átkoznak titeket,  mondjatok áldást,  és

imádkozzatok rágalmazóitokért.  Ha arcul  üt valaki,  tartsd oda  a  másik

arcodat  is.  Annak,  aki  elveszi  köntösödet,  add  oda  a  ruhádat  is.

Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd

vissza.”

Efféle életszabályoknak lehetetlen megfelelnem – mondta Kálmán  barátom tizenvalahány évvel ezelőtt és a katolikus vallásból visszatért családja eredeti hitéhez, betért egy ortodox  zsidó közösségbe. Megkísérelte annak számtalan törvényét betartani. Nagy lelkesedéssel indult neki ennek a lelki  útnak és néhány hónappal halála előtt megérte azt is, hogy Benjámin fia a zsinagógában a közösség nyilvánossága előtt felolvasott a Tórából, az ő jelenlétében. Amikor a telefonon erről beszélt, az volt harmincvalahány esztendős barátságunk utolsó és talán legátszellemültebb  beszélgetése. Roppant hálás volt a „Fennvalónak”, ahogyan ő Istent megnevezte. Eszébe sem jutott perelni. Ő érezte hálás adósnak magát.

Ezután már csak a halálhíre jött. Remélem,  jól érzimagát odaát.

Advertisements
Itt, ott, amott és odaát

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s