A békeharc mint biológiai hadviselés

Ha léteznének biológiai fegyverek, mint amilyenekről regélnek a napisajtóban, már régóta tizedére csökkent volna az emberiség létszáma. Nagy titok, megválaszolatlan kérdés, hogy ha van ilyen fegyver, miért is nem vetették be mégis?

Feltehető, hogy a biológiai arzenál, ha létezik is sokféle formában, birtokosai szerint is kétélű fegyver. Csak latolgatják a bevetését, de eddig nagyobb méretekben nem használták. Mindazonáltal Laboratóriumok ezreiben szorgoskodnak okos tudósok a különféle halálos járványkeltő mikrobák kitenyésztésén. De valamilyen akadály mindig késlelteti a megoldást. Például egy halálos kimenetelű járvány elterjesztéséhez nem elegendő eljuttatni az ellenség soraiba a kitenyésztett mikrobákat. Magát az ellenséget is fel kell rá készíteni, hogy fogadóképes legyen, hogy el tudjanak szaporodni soraikban a vírusok vagy bacilusok. A kedvező táptalaj feltehetően nem más, mint a félelemmel eltelített lélek uralta test. A rettegés a bántalmazástól. Irtózat az éhhaláltól vagy a hátrányos megkülönböztetéstől és a fogság megaláztatásától. A szabadulás reményének hiánya.

A próba

Az „embertelen, stresszes ” laboratóriumi körülmények hiányában az egyébként halálos mikrobák hatástalannak bizonyultak természetes, szabad közegben élő patkányoknál és embereknél egyaránt.

A Második világháború egyik próbája volt, amikor a Vörös Hadsereg a Szövetségesektől beszerzett bacilusokat szórt szét a támadó német hadsereg egységei között. A németek nem fertőződtek meg. Viszont a megszállott orosz lakosságban illetve a frontvonal túloldalán a Vörös hadsereg csapataiban komoly pusztítást végzett a bacilus.

„Biohazard” c. könyvében Ken Alibek (aki helyettes főnöke volt a Vörös Hadsereg biológiai hadviselés programjának 1988. És 1992. Között), leírja a szovjet archívumokban végzett kutatásainak és tapasztalatainak eredményeként, hogy a szovjetek Tularemia bacilusokból készített baktériumtenyészeteket vetettek be Wehrmacht egységek ellen a sztálingrádi csata idején. Ennek a betegségnek a tünetei: hányinger, fejfájás és magas láz, a kezelés hiányában pedig bekövetkezhet a halál. Ez a kór a Szovjetúnió területén akkor már elterjedt népbetegség volt. A hirtelen, meglepetésszerűen kitörő járvány a német csapatokat időleges megállásra kényszerítette. De gyorsan leküzdötték. A járvány azonban elterjedt a polgári lakosság körében, onnan pedig a szovjet oldalra csapott át, felvilágosítván ezáltal az orosz hadvezetést arról a tényről, hogy a tularemiára a húszesztendős szovjethatalom fogékonyabbá tette a polgári lakosságot és a Vörös hadsereg legénységét, mint a bolsevizmustól mentes környezetben felcseperedett német, olasz, magyar, román és spanyol katonákat, akik azidőtájt azon a frontszakaszon harcoltak. Alibek leírja azt is, hogy a szovjet kormány korábban, még az 1928-ban megkezdett kutatások folytán a tifuszt tekintette annak a fegyvernek, ami jó szolgálatokat tehet majd a tervezett, Európát meghódító hadjáratuk esetén. Arról nincs tudomásunk, hogy a Vörös Hadsereg használt-e tifusz tenyészeteket ilyen célokra, de arról viszont vannak adatok, hogy a német megszálló csapatok ellen bevetették a tifuszt mint fegyvert a lengyelek. L. Mitkiewicz ezredes a lengyel titkos hadsereg összekötő tisztje volt a londoni lengyel Sikorszky-kormánynál. Ő írja, hogy noha a német csapatokban nem sok kárt tettek az angoloktól kapott tifusztenyészetek, az Auschwitz lágerkomplexum foglyai között kirobbantott két nagy tífuszjárvány 1942-ben és 1943-ban komoly munkaerőhiányt és termeléskiesést okozott a Krakkó környéki német hadiüzemekben, ugyanis Auschwitzból látták el azokat munkaerővel. Egy hasonló tárgyú lengyel jelentés 1943 szeptember 7-én hivatkozik sikorszky tábornok londoni lengyel kormányfő erre vonatkozó parancsára is. A tábornok ekkor már halott, egy július 4-i repülőbalesetnek álcázott merényletben életét vesztette Gibraltárban.

Európa kellős közepén a bezártság, a reménytelenség, a megaláztatás és a félelem uralta akkor még a táborok lakóit. Hadifoglyok és deportáltak. Lengyelek, oroszok, zsidók, angolok előtt csak 1944-ben csillant meg a remény, hogy szabadulhatnak onnan és még csak nem is vesztesként. 1944-ben már nem is volt ott járvány. Addig azonban a túlzsúfolt tábor stresszes körülményei, a rabság megpróbáltatásai a tifusznak kedvező körülményeket teremtettek és tízezrek haltak bele ebbe a betegségbe.

Vagyis a foglyok inkább megfeleltek a laboratóriumi (bolsevik) körülmények között tartott patkányok analógiájaként, mint a harcoló németek. Utóbbiaknál még a harci viszonyok is egészségesebbek voltak, mint a békés bolsevizmus.

A honi helyzet

Mindez eszünkbe juttathatja azt, hogy sokkal nagyobb embervesztesége volt a szocializmus évtizedeiben és van ma is Magyarországnak, mint a világháborúk idején volt. Sokan gondolják, kevesen mondják ki, hogy egyfajta folyamatos biológiai hadviselés áldozatai vagyunk mi, magyarok. A „békeharc”, következtében a II. világháborút követő békeévekben több emberünk pusztult el, mint a hagyományos fegyverekkkel vívott háborúinkban. A legszerényebb számítások szerint is ma húszmillió magyarnak kellene élnie a 93 ezer négyzetkilométeres Kis-Magyarországon. Összehasonlításképpen 1938-ban a német birodalom területén egymillió sinti (nyugateurópai cigány) élt. Mai lélekszámuk ugyanazon a területen tízmillió. Lélekszámuk a holocaust ellenére megtízszereződött. A mienk maradt csaknem azonosnak az utolsó békeévivel.

Irakban a háború folyamán az elmúlt tíz év alatt az amerikai katonák a legszerényebb számítások szerint is egymillió iraki polgári lakost gyilkoltak meg. Becslések szerint Ugyanennyi idő alatt az erőszakosan, értelmetlenül, idő előtt, netán már az anyaméhben elpusztított magyar áldozatok száma többszöröse az irakiak veszteségeinek. Nagyobb a magyar mortalitás nálunk a békés Magyarországon, mint a háborúban pusztuló Irakban vagy Afganisztánban.(Itt most kifejezetten a halálozási és nem a születési arányszámokról van szó.)

Hogyan lehetséges ez?

Egyfajta modern pszichológiai hadjárat következtében az élők is olyan állapotban vannak ma már, hogy egy ártatlan bárányhimlőjárvány is végezhetne velünk, mint ahogyan annak idején az indiánokkal ez megtörtént.

Csakhogy a biofegyverek birtokosai még így is félnek bevetni a végső csapást jelentő tenyészeteiket. Materialisták ugyan, de ugyanakkor babonásak. Tartanak a balsikertől. Néha nyilván beleolvasnak még az evangéliumokba is, amikben Jézus többször is figyelmeztette tanítványait: Ne féljetek!

Ellenségeink éppen attól tartanak, hogy egyszer csak megfogadjuk Megváltónk tanácsát és elkezdünk nem félni. Márpedig aki nem fél, arra nem hat a biobomba. Így aztán pontosan azok maradnának életben, akiktől leginkább félnek maguk a félelemkeltők is.

Vagyis egyáltalán nem biztosak benne, hogy azok pusztulnak majd el, akik ellen a fegyvert bevetik a „nemes cél” a fölösleg megsemmisítése érdekében.

Ez lehet a titok nyitja.

Egyelőre marad tehát a permanens békeharc.

Reklámok
A békeharc mint biológiai hadviselés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s