Brenner János gyilkosai

Az isteni irgalom napját ünnepeltük az elmúlt „fehér vasárnapon”. Ennek okán merült fel emlékezetünkben, hogy Gabriele T. Silvanus és Irene Schön 2000-ben Labirintus-folyó c. könyvükben rekonstruálták Brenner János rábakethelyi fiatal káplán meggyilkolásának történetét. Brenner János boldoggá avatása küszöbön áll, ám a gyilkosság körülményei mindmáig kevéssé ismertek. A tettesek az újonnan hatalomra tett Kádár-rendszer politikai rendőrségének emberei voltak. Izgalmas kérdés, hogy ha élnek még, miként gondolkodnak – ha gondolkodnak – tettükről. Tűnődnek-e irgalomról, kárhozatról, kegyelemről? Az életük során felkínálkozó bocsánat lehetőségéről? A közhiedelemmel ellentétben ritka az a gyilkos, aki idővel ne bánná meg tettét. Gyakori jelenség az istentagadóknál is, hogy megborzongatja őket az örök kárhozat jeges lehellete. Ők befejezett halálnakhiszik ezt, de távolról sem oly biztosak benne, hogy ezzel be van fejezve a dolog.

Páter Szabó Ferenc a minap a neves XX. Századi konvertitákról írott sorozatában Charles Péguy -ról írta: „Megtérésében döntő mozzanat volt …(hogy) az örök kárhozat lehetőségét el tudta fogadni. Isten kegyelme legyőzte ellenállását.”

Az itt következő rövid részlet a fiatal, hivatását gyakorló káplán halálának körülményeit és a gyilkosok személyét kisérli megjeleníteni 1957 decemberéből. Akiket ma már nem nyugdíjuk elvesztése, nem politikai lejáratódás, személyük szerepének történelmi átértékelése hanem az említett örök kárhozat fenyeget. Aminek elkerülésére mindazonáltal több esélyük van, mint azt gondolnánk.

1.

A Pápai Zoltán és Szabó Mihály alkotta páros az Államvédelmi Hatóság kétszemélyes elitkommandója lett, el is nevezték őket a kollegák “pápai párosnak”, az egyik fűszeres virslifajta után.
De csak a hátuk mögött.
Szemtől szembe muszáj volt megadni nekik a kollegiális tiszteletet, mert előfordult, hogy Szabó Mihály válogatás nélkül ütött. Pápai éles nyelvétől pedig egyenesen rettegtek.
Szabó volt az ököl, Pápai pedig az ész. Mindketten jól mutattak az egyenruhában. Szabó széles vállú és egy kicsit testes volt, több mint 180 centiméter magas. Pápai sem volt alacsonyabb, de ő szikár és csontos alkatú volt.
Sokak számára lett emlékezetes az a történet amely az első komolyabb akciójuk lett , de azt csak kevesen tudták, hogy ők cselekedtek az esemény hátterében. Egy nyugatmagyarországi kisközség, Rábakethely volt első szereplésük színtere. Voltaképpen ez a némely tekintetben balsikerű akció alapozta meg Pápai szakmai hírnevét a Hatóságnál. A rábakethelyi pap ellen végrehajtott intézkedés után Pápait egyházi szakértőként tartották számon.

Azon a decemberi fagyos éjszakán azonban, amikor Pápai Rábakethely határában belebámult Szabó arcába, még nem mert a jövőre gondolni. A percekkel korábban lezajlott események felborították gondosan előkészített terveit. Most már a korrekció lehetőségeit latolgatta és igyekezett megnyugtatni Szabót.
– Nem tehettél mást – gyűrte le émelygését Pápai és eloltotta az elemlámpát. Amit látott a lámpafényben, az megviselte a gyomrát. Az út melletti tisztáson álltak. A falevelekkel befújt homokon egy fekete rongycsomó feküdt. Brenner volt, véres karingben és nyakára tekeredett stólával. A föléje tornyosuló Szabó Mihály még mindig lihegett.
– A szemét! Megrúgott! Tényleg nem tehettem mást, szúrnom kellett.
Pápai megnyugtató hangsúllyal ismételte meg a korábbi kijelentését.
– Nem tehettél mást. Ennek így kellett történnie, a fenébe is!
Újra felkattintotta a lámpát és körbejártatta a fénycsóvát a halott papon, a dulakodásban szétszóródott tárgyakon, a táskán és egyéb dolgokon. Dühösnek kellett volna lennie, mert ő nem így képzelte el. A terve az volt, hogy a rábakethelyi plébános távollétében ezt a fiatal káplánt elcsalják a zsidai tanyára. Útközben Szabó őrmester a káplánt az útvonal megváltoztatására kényszeríti, betereli egy út menti almáskertbe és az egyik kút melletti fára majd együtt felakasztják. Mégpedig úgy, hogy öngyilkosság látszatát keltik.
Minden simán ment eleinte. A rábakethelyi plébános a szokása szerint ezen a hétvégén is a szomszéd községbe ment gyóntatni, ahol majd megalszik és csak a másnapi mise után tér haza. A papok házvezetőnője is hamar végzett, már sötétedéskor elhagyta a plébániát és hazament. Elég hideg volt ahhoz, hogy az emberek ne kívánkozzanak az utcára, mindenütt csend honolt este tíz után.
Szabó egy szomszéd falubeli kamasz fiút küldött el a káplánhoz, miután meggyőződött róla, hogy az egyedül van a paplakban. A fiú haldokló beteghez hívta és a káplán minden teketória nélkül összepakolta az utolsó kenet kellékeit és elindultak. A falu határától száz méterre Szabó várta a káplánt az út szélén. A fiút barátságosan hazaküldte, a káplánnak pedig megmutatta a tanya felé vezető rövidebb utat és maga is elindult az almáskert felé az ösvényen. Pápai vagy száz méterrel odébb, a kút mellett várakozott rájuk. A kút káváján ott feküdt a kötél, felette pedig ott volt a diófa, amit Szabó és Pápai együtt szemeltek ki az akasztásra. Szabó még rá is csimpaszkodott a kútkávára állva, hogy kibírja-e?
Szabó tudta, hogy főnöke most a kút mellett ül és csendben várakozik. Azt figyeli, hogy jönnek e már? Már csak ötven méterre voltak a kúttól amikor a pap gyanút fogott.
– A gyerek miért nem jön velünk ? – kérdezte.
– Nem való ez neki – válaszolta az őrmester. Hangjában lehetett valami, mert a pap végképp megrettent. A szedres mögötti kis tisztáson visszafordult és futni kezdett. Szabó néhány lépéssel utolérte és könnyedén megmarkolta a karját. Ekkor rájött, hogy nem számoltak azzal, hogy a pap fiatal és erőteljes férfi. Nemrég még a szeminárium legjobb tornásza volt. Ha Pápai ezt tudja, nyilván nem hagyja magára Szabót és az úthoz közelebbi leshelyet választ. Most azonban csak a megveszekedett dulakodás zaját és a pap segélykiáltásait hallotta. Ebből rájött, hogy az eredeti forgatókönyv megváltozott és Szabó rögtönöz. Szabó a “rögtönzésekhez” legtöbbször az öklét használta, ez azonban most kevésnek bizonyult. Kénytelen volt kedvenc vadásztőrével dűlőre jutni. Ez sem ment valami könnyen, vagy három méteres körben az avar tele lett vérnyomokkal. Szabó számolatlanul döfött, a boncolásnál később harminckét szúrt sebet találtak a holttesten. Utoljára a földre zuhant pap hátába, a bordák alatt nyomta markolatig a tőrt a testbe. A káplán még élt, amikor Pápai rohanvást a helyszínre érkezett.

A pap a szeme előtt szenvedett ki.
Pápai gyomrában lassan enyhült az émelygés. Rászólt az őrmesterre:
– Fejezd be.
Szabó bólintott, félszavakból is értették egymást. Hátára fordította a holttestet és akkurátus mozdulattal átmetszette a torkát. Aztán mentegetőzni kezdett.
– Báránybőrt viselt a karing alatt. Ezért nem tudtam rendesen szúrni. magyarázta Pápainak, miközben a száraz fűben megtörölte a kést.
Elővette a saját lámpáját és alaposan szemügyre vette a holttestet.
– Cigányok csinálták ki azt fogják mondani. Azok ilyen kegyetlenek – morogta és megpróbált nevetni.
Pápai nem felelt. Sürgető mozdulattal intett és elindult az almáskerti kút felé, ahol a holmiját hagyta.
– Ne vigyük el a kútig? – szólt utána Szabó.
A csillagfényes éjszakában jól kivehető volt, amint Pápai nemet int. Erre aztán Szabó is indult a társa után, de még lendületből felmarkolta a füvön heverő fekete bőrtáskát, amiben a káplán a kellékeit hordta.

3.

A kútnál Pápai leült a kávára és rágyújtott. Rászólt a toporgó Szabóra.
– Tedd rendbe magad!
Az levette a fekete bőrkabátját és megmosdott a vödör jeges vizében. Sokáig dörzsölte arcát a hideg jégdarabokkal, ahogyan ezt az italtól felhevült vadászoktól leste el nemrég egy gyakorlaton.
Éjfél volt és már erősen fagyott, amikorra mindent összecsomagoltak. A köteleket, a hátizsákot és az élelmiszeradagjaikat felmarkolva visszaballagtak az országútra.
Csak a harmadik faluban tértek be a kocsmába. Mire megérkezett a vonat hajnalban leesett a hó is.
A feszültség, amit a szesz nem tudott kioldani belőlük a kocsmában, a jól fűtött vonaton kezdett enyhülni. A vagon tele volt utasokkal és most közvetlenül tapasztalhatták, hogy némelykor milyen gyors a vidéki emberek szájról-szájra terjedő hírszolgálata.
– Agyonszurkálták a rábakethelyi papot! – mesélte a szomszéd padsoron egy falábú parasztember, aki kannából pálinkát árult poharanként három forintért.
– Kicsodák tették?
– Nem tudni. Valami városi embereket láttak arrafelé, fekete kabátban.
– Hát nem lennék pap mostanság – bólintott erre az egyik utas.
– Nem is vennének oda téged be, pajtás! Meg engem sem – és az árus felvihogott.
A falábú pálinkamérő a fülkéjükhöz ért. Miközben kimérte a kegyetlen szagú italt, előadta nekik is az Rábakethelyen történt szörnyűséget.
Szabó közömbösen tette fel a kérdést.
– Vajon kik tehették?
A falábú óvatos volt.
– Valami cigányok. El is vágták a torkát neki. Szegénynek.
A pálinkamérőnek esze ágában sem volt most bővebben belemenni a történetbe, mert meglátta a két férfi háta mögött a fogason a fekete bőrkabátokat. Erről a belügyminisztérium civilbe öltözött rangosabb alkalmazottait bárhol, bárki messziről felismerhette. Megköszönte a pálinkáért járó forintokat és továbbállt.
Magába fojtotta a legfrissebb pletykát, hogy Rábakethelyen a gyilkosság idején valaki két bőrkabátos idegent látott.

4.

A véletlenek egybeesése és a tett elkövetésének kegyetlen volta miatt az ügy sokkal nagyobb port vert fel, mint amire számítottak. Pápainak és Szabónak hosszú évek múltán is hozott némi szakmabeli elismerést, mert rendszeresen felröppent a hír, hogy a tetteseket nem a cigányok, nem az egyszerű emberek között kell keresni. A vidék népe politikát sejtett az ügyben és a Hatóságot gyanúsította. A szóbeszéd a pap körül ólálkodó feketekabátosokról nem ült el. Pedig a helyi rendőrség két ízben is produkált tettest. Az első, egy cigány férfi még a rendőrségi fogdában meghalt a verések következtében, nem tudták bíróság elé állítani. A másodikat, a kicsit habókos parasztembert első és másodfokon is halálra ítélték. Csak a kegyelem mentette meg a kivégzéstől. Fegyházba került. Néhány év múlva aztán kiderült, hogy semmi köze nem volt a dologhoz és rehabilitálni kellett.

De ekkor már Pápai alezredesként, Szabó Mihálypedig főtörzsőrmesterként szolgált az ország másik felében és 1989 után mindketten nyugdíjaztatták magukat. Ma már túl járnak a hetvenen és emlékezetükből szinte teljesen törlődött az esemény, ami 1957 december 17-én általuk történt. A zsidai almáskert kútjának mélye is mount everesti magasságokban lebeg felettük, mert a „pápai páros” oly mélyre süllyedt, mely erkölcsi mélységekről Dante volt képes érzékletes képet adni halhatatlan színjátékában.

Talán bátoríthatná őket a tudat, hogy (Boldog) Brenner János az irgalom szolgája volt. Ez az „irgalom” a különös szó, aminek értelme közel áll a kegyelemhez és még közelebb a megbocsátáshoz. És amit remélhetőleg megtapasztalnak majd az örök kárhozat helyett odaát. Brenner János lesz személyes közbenjárójuk. Azzal érvel majd hogy nem tudták, mit cselekszenek. Vagy ha tudták is, rosszul tudták. Bizony, rosszul tudták. Szándékuk ellenére szentté emeltek egy falusi káplánt.

Reklámok
Brenner János gyilkosai

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s