Az ellenség szeretete

Azt jelenti-e ellenségeink szeretete, hogy büntetlenül hagyjuk őket? Nem, hiszen a magam szeretete sem azt jelenti, hogy nem kell magam alávetni büntetésnek, akár a halálbüntetésnek is.

400_2685_20060711162012

Ha gyilkosságot követett el valaki, a helyes keresztény magatartás az lenne, ha feladná magát a rendôrségen és felakasztanák. Ezért nézetem szerint tökéletesen rendjén való, ha egy keresztény bíró halálra ítél valakit, vagy ha egy keresztény katona megöli az ellenséget. Mindig is ezt gondoltam, amióta keresztény lettem, s már sokkal a háborúk elôtt, sôt a mai békeidôkben is ez a véleményem. Nincs értelme idézni: ,,Ne ölj.” Két görög szó van e fogalomra, az egyik ,,ölni”, a másik ,,gyilkolni” értelemben. S amikor Krisztus ezt a parancsolatot említi, a ,,gyilkolni” szót használja három beszámoló Máté, Márk és Lukács szerint is. Ha jól tudom, ugyanez a megkülönböztetés létezik a héberben is. Nem minden ölés gyilkosság, mint ahogy nem minden nemi közösülés házasságtörés. Amikor katonák keresték fel Keresztelô Jánost és azt kérdezték, mit tegyenek, távolról sem ajánlotta nekik, hogy ott kell hagyniuk a hadsereget; és Krisztus sem tette ezt, amikor a római századossal, a centurióval találkozott. A lovagi gondolat – a fegyverben lévô keresztény egy nagy ügy védelmében — az egyik legnagyobb keresztény eszme. A háború borzalmas dolog, s csak tisztelni tudom a becsületes pacifistát, bár úgy gondolom, teljesen téves az elképzelése. Amit nem tudok megérteni, az egy bizonyos félpacifizmus, amely manapság azt táplálja az emberekbe, hogy bár harcolni kell, de ezt megnyúlt ábrázattal kell tenni, mintha szégyellnénk. Ez az az érzés, amely sok nagyszerű, fiatal keresztényt foszt meg valamitôl, amihez joga volna, valamitôl, ami természetes kísérôje a bátorságnak, egy bizonyos jókedvűségtôl és lelkesedéstôl sem mentesen.

Gyakran képzeltem el, milyen lett volna, ha szolgáltam volna az elsô világháborúban, és én meg egy fiatal német egyszerre öltük volna meg egymást és a halálunk utáni pillanatban máris összetalálkoztunk volna. Nem tudom elképzelni, hogy bármelyikünk is neheztelt volna a másikra, vagy akár zavarban lett volna. Azt hiszem, nevettünk volna rajta.

Úgy gondolom, valaki most ezt mondhatná: ,,Ha szabad elítélni az ellenség cselekedeteit, megbüntetni és megölni ôt, akkor mi a különbség a keresztény erkölcs és a közönséges felfogás között?” Egy egész világ! Gondoljuk csak meg, mi, keresztények úgy hisszük, hogy az ember örökké él. Ezért, ami igazán számít, az a sok kis, apró jel vagy fordulat, a lelkünk belsejében, annak közepén, amely hosszú távon mennyei vagy pokoli teremtménnyé alakít minket. Ölhetünk, ha szükséges, de nem szabad gyűlölnünk, és élvezni a gyűlöletet. Büntethetünk, ha szükséges, de nem szabad élveznünk a büntetést. Más szóval, egyszerűen ki kell irtani magunkból valamit, a bosszú érzését, a megtorlás érzését. Nem gondolom, hogy bárki is el tudná most határozni, hogy soha többé nem fog ilyet érezni. A dolgok nem így szoktak történni. Arra gondolok, hogy valahányszor felüti a fejét, nap mint nap, évek múltával, egész életünkben, azonnal fejbe kell vágnunk. Nehéz munka, de nem lehetetlen. Még amikor ölni vagy büntetni kell, akkor is úgy igyekezzünk érezni az ellenség, mint ahogy magunk iránt. vagyis szeretettel és megértéssel.

Azt kívánva, hogy ne lenne rossz, azt remélve, hogy ezen a világon vagy a másikon, meggyógyuljon, egyszóval, hogy jót kívánjunk neki. Ez az, ami a Bibliában azt jelenti, hogy szeressük ôt: kívánjuk a javát, s nem azt, hogy kedveljük, sem azt, hogy jónak mondjuk, amikor nem az.

Elismerem, ez azt jelenti, hogy olyan embereket szeressünk, akiken semmi szeretetre méltó sincs. De hát van-e szeretetre méltó az emberen magán? Egyszerűen csak szeretjük magunkat, mert az mi magunk vagyunk. Isten arra szán bennünket, hogy ugyanezen a módon és

ugyanezen okból mindenkit szeressünk; saját esetünkre azonban mintegy kidolgozta e szeretet lényegét, hogy megmutassa, hogyan kell annak működnie. Nekünk aztán folytatni kell a dolgot és alkalmazni másokra is a szabályt. S ez könnyebb lesz talán, ha eszünkbe juttatjuk, hogy pontosan így szeret Ô is minket. Nem azokért a szép és vonzó tulajdonságokért, amelyekrôl azt hisszük, hogy rendelkezünk velük, hanem mert mi saját magunk vagyunk. Hiszen semmi szeretni való sincs bennünk: olyan teremtmények vagyunk, akik a gyűlöletet tulajdonképpen akkora élvezetnek tekintik, hogy az arról való lemondás szinte olyan, mintha a sörivást vagy a dohányzást kellene abbahagyni… Márpedig ezek roppant nehéz feladatok.

Reklámok
Az ellenség szeretete

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s