Kutuzov, Szuvorov és a birodalom áhítása

Ezoterikus körökben tartja magát az a hit, ami szerint a Föld aurájában helyet foglal egy információmező is.  Hasonlóan a sztratoszféra fölött működő Van Allen övhöz. Utóbbit  a Napból érkező elektromosan töltött részecskesugárzás  hozza létre a Föld mágneses terével kölcsönhatásban. Az információmezőt, amit  Akasha-krónikának neveztek el a kollektív tudat gerjeszti. Tartalmazza mindazon események történetét, lefolyását, szereplőinek nevét és élettörténetét, amely események a múltban megtörténtek. De még azon események leírása is ott van ebben a éteri mezőben, amelyek majdan a jövőben fognak lejátszódni. Egyes szerzők tudni vélik azt is, hogy az Akasha-krónika két rétegből áll. Az alsó réteg tartalmazza az emberek hite szerint megtörtént eseményeket, vagyis ahogyan ők emlékeznek a történtekre. A felső réteg pedig a valóságosan megtörtént emberi történelem krónikája másodpercről másodpercre rögzítve, pontosan úgy, ahogyan az megtörtént.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha Tolsztoj Háború és béke című regényét az Akasha-krónika alsóbb rétegéből  vett remek memóriablokknak tekintjük, amiben a Napóleon ellen hadat viselő Kutuzov a védekezés nagymestereként íratik le a gróf által.   Amiként pedig Szuvorovemléke előtt, aki mintegy félszáz évvel korábban volt az oroszok hőse, a támadó hadműveletek zseniális tervezőjeként és megvalósítójaként tisztelgünk.  Az is nyilvánvaló, ha valaki alkalmasint a Kutuzov álnevet veszi fel, akkor a defenzív magatartás híveként jelzi önmagát. Ha azonban a Szuvorov nevet találja megfelelő álnévnek, akkor éppen ellenkezőleg, a magabiztos erőt és a támadást tekinti követendőpéldának.

Kutuzov helyett  Szuvorov!

Amióta olvasgatom Viktor Szuvorov hadtörténész könyvét, sokszor eszembe jut, miért is nem a Kutuzov nevet vette fel? Hiszen a napóleoni hatszázezres sereg megsemmisítése az 1812-es támadáskor többé-kevésbé Kutuzov nevéhez fűződik. Akiről pedig tudjuk, hogy győzelmének kulcsa a türelmes védekezés, a visszavonulás, Moszkva feladása és általában a defenzív hadviselési mód volt. A Nagy Honvédő Háborúról író Rezun Szuvorov álneve a támadó  hadműveleteket idézi meg. Aki megverte a törököket jónéhányszor és az ő nevéhez fűződik a Kosciusko Tádé vezette lengyel felkelés leverése és Lengyelország nagy részének a birodalomhoz csatolása is. Szuvorov neve az egyesített és újjáformált Bizáncról álmodó Nagy Katalin (és II. József) álmait valósította volna meg, ha minden sikerül neki.

A Viktor Szuvorov néven publikáló Viktor Rezun (vagy Razin vagy Rozen) egykori szovjet GRU tiszt, most hadtörténész, valóságos historikus huszárvágással rukkolt elő A jégtörő című könyvével. Szakított az évtizedekig sulykolt áldozati szereppel, amit a történészek eljátszattak a Szovjetúnióval  és a vörös Hadsereggel az elmúlt évtizedekben. Mi még úgy tanultuk, hogy a gonosz és álnok Hitler orvtámadást intézett a Szovjetúnió ellen, megszegvén az alig fél évvel korábban megkötött örök barátsági- és békeszerződést stb. stb.

A Rezun összeállította Könyv több mint egy évtizede borzolja a hivatalos és az amatőr történészek kedélyét. Szuvorov ugyanis azt állítja –szakítva a korábbi felfogással –  hogy 1941 június 22-én Hitler parancsára a német hadsereg csupán egy kétségbeesett kisérletet tett Sztálin jól előkészített támadásának megakadályozására. Sztálin támadása július első hetére (július 6-ra)volt várható és a június 22-i támadás csupán azért sikerült olyan elsöprő erejűnek, mert Sztálin hadseregei semmiféle védelmet nem építettek ki. Mi több, a meglévő védelmi berendezéseket is lebontották, hogy ne akadályozza őket a haladéktalanfelvonulásban a német  határerődítmények ellen. Felszedték a korábban gondosan telepített aknazárakat, a szögesdrót akadályokat felgöngyölték, a tanktámadások ellen megépített tankcsapdákat betemették vagy elegyengették és mellőzték a mélységben kiépített második és harmadik védelmi vonalat is, hiszen minden tervük arról szólt, hogy a harc kezdettől fogva német (pontosabban  megszállt lengyel) és román területen folyik majd.

A Harmadik Birodalom és Hitler agresszív politikájában mindhalálig hívő polkorrekt és szovjetbarát történészek   ezeket az állításokat kétségbeesetten cáfolják. Megengedik ugyan, hogy Sztálin is foglalkozott valamiféle megelőző ellencsapás gondolatával és hadvezérei is Zsukovtól Vaszilevszkijen át Sztyemenkóig megemlékeztek memoárjaikban arról, hogy a Vörös Hadseregnek német területen kellett volna  védekeznie. De ez nem jelenti azt – mint mondják –  hogy támadni akartak, hogy netán agresszív szándékaik lettek volna.

Ó, dehogy.

Az egyik magyar történész odáig megy elfogultságában, hogy Finnország megtámadását, Lettország, Észtország, Litvánia lerohanását, Besszarábia és Lengyelország  elfoglalását is ennek az óvatos, védekező, defenzív magatartás  bizonyítékának tekinti. De még a lettek, észtek, litvánok, lengyelek és a volgai németek vagy a másfél tucatnyi kaukázusi nép Szibériába deportálását is csupán védekező manővernek tekintik, noha a deportáltak fele már útközben elpusztult.

Igazából nincs ebben az elfogultságban semmi rendkívüli. Mi, politikailag nem korrekt, de magyar érzelmű magyarok is  elfogadjuk, hogy a II. magyar hadsereg a Donnál a hazai rendet védte 1942-43-ban és az 1916-os bukaresti bevonulásunk sem okozott semmiféle lelki traumát a magyarság egyetlen rétegében sem. A román királyság erdélyi betörése  utáni jogos visszavágásnak minősült a dolog.

De amit Szuvorov állít, az jóval többannál, mint amit eddig elmondtunk.   A történész azt bizonyítja adatainak sorával, hogy a Szovjetúnió már a húszas évek végétől készült Nyugat-Európa lerohanására és a hadikészülődés folyamatos és pontosan kitervelt volt egészen 1941 júniusáig, amikor is hajszál került a levesbe Hitler megelőző támadása révén. És emiatt a hatalmas sereg nem indulhatott meg megállíthatatlanul a lengyel síkságon keresztül  Németalföld felé, a Kárpátok szorosain át Magyarország és Itália felé és  a Bukovinától Ogyesszáig húzódó vonalat átlépve Moldvába és a ploiesti olajmezők elfoglalására. E feladatok teljesítésére a németek és szövetségesei erőinek a többszöröse állt akkor Sztálin rendelkezésére és a június 22-i német támadás ezeknek a roppant erőknek a megindulását akadályozta meg. Legalábbisegy ideig.

Az eretnek

Szuvorov az eretnekség bűnébe esett.  . Átruházza Sztálinra azt a világuralmi törekvést, amivel a háború befejezte óta vádolják a III. Birodalmat és annak vezetőit. Szuvorovnak könnyű dolga van, mert  a XX. Századi nagyhatalmak közül igazából csak egyetlen diktatúra hivalkodott nyíltan azzal, hogy a világ meghódítására törekszik.  A Komintern vezette Moszkva, vagy pontosabban a Moszkva irányította Komintern. Amerika többé-kevésbé szerényen maradt a Monroe-elvnél, ami azt mondta ki, hogy Amerika az amerikaiaké. (Beleértve Közép- és Dél-Amerikát természetesen.) Anglia a megszerzett gyarmatai megőrzésére törekedett, nyíltan sosem hangoztatott világuralmi törekvéseket. Elég volt neki a világ már megszerzett fele. Németország nem kért sokat, de konokul ragaszkodott ahhoz, hogy kapja vissza azokat a területeit, amit a  versailles-i békediktátum elvett tőle. Franciaország féltékenyen őrizte a már megszerzett gyarmatokat és Japán is  csak regionális térfoglalásról álmodott, no meg megfelelő piacokról és nyersanyagforrásokról a Csendes-óceán térségében.

De az amerikai bankárpénzeken nyélbe ütött orosz forradalmak, a tavaszi és a később Nagy októberi Forradalomnak  nevezett novemberi puccs vezetői többször is kijelentették, hogy  hamarosan meghódítják az egész világot! E kijelentések nyomán Szuvorov állítása a készülő mindent elsöprő orosz támadásról egészen más megvilágításba kerül. Hitler, mint egy keményen dolgozó jégtörő feltörte a nyugat-európai vizeken a jégpáncélt és szabaddá tette az utat egészen az Atlanti óceánig.  1941-ben már nincs Franciaország, noha az 1940-es német támadás előtt még biztosak voltak a francia fölényben. Nincsenek Benelux államok, Anglia vonakodik  a komolyabb  ellenállástól, Norvégia meghódolt. Németországot, ezt a feleslegessé vált jégtörőhajót  pedig egy oldalvágással menetközben elsüllyeszti majd a bolsevik csatahajó. Gibraltártól Murmanszkig, Vlagyivosztoktól az ír keleti partokig ott leng majd a vörös lobogó. Nem horogkereszttel a közepén, hanem sarló-kalapáccsal a bal felső szegletén.

És ez még csak a kezdet! Kész csoda, hogy ez csak részben sikerült Sztálinnak.

Kilépve az áldozati szerepből

Közvetve alátámasztani látszik Sztálin nagyívű elképzelését az a magatartás, amit a lengyelek tanúsítottak 1939-ben a danzigi válság idején  a III. Birodalommal szemben. Mai történetírásunk azt állítja, hogy akkor már a németek Európa legerősebb katonai hatalmává nőtték ki magukat és fenyegetttek mindent, amit csak fenyegetni lehetett. Közöttük a szegény, gyenge Lengyelországot is. Mindazonáltal a korabeli Lengyelországgal foglalkozó független történészek, közöttük David Leslie Hoggan is leírja, hogy a lengyelek egyáltalán nem érezték magukat gyengének és az 1939-es nyár folyamán már mozgósítottak és Beck hadügyminiszter háborúval fenyegette meg a németeket. Tette mindezt nemcsak az angol és a francia kormány igéreteivel a háta mögött. Lengyelország másfél milliós hadsereggel rendelkezett abban az  időben és repülőgépei száma is meghaladta az 1200-at. Az augusztus 23-án megkötött és hírhedté vált Molotov-Ribbentrop paktum Beck lengyel hadügyminiszter nyílt fenyegetése fényében nem is olyan abszurd fejlemény, mint amilyennek beállítják mostanában. (Vagy ha mégis abszurd, akkor másképpen abszurd.) A bivalyerős Németország megtámadta a harmatgyenge lengyel köztársaságot, véljük még most is ezt.  De hát a számadatok szerint 1939 nyarán Lengyelország nem volt gyengébb Németországnál. A véderő szűkössége miatt A támadó német tankokat megrohamozó lengyel lovasság később keletkezett  célzatos legenda, ami ha meg is történt netán, csakis a németek elképesztő gyorsaságát és inkább a lengyelek elszánt bátorságát és nem a gyengeségét bizonyítja. A németek erejét nem a hadifelszerelés minősége, nem a csapatok magas létszáma, hanem a céltudatosság és gyorsaság valamint a jól elvégzett kiképzés jelentette. De még 1940 májusában sem volt átütő erejű a német haderő. A francia páncélosok jobb minőségűek voltak, mint a német harckocsik. A Maginot-vonal erősebb volt, mint a vele szemben húzódó német  Siegfried-vonal. Mégis, a sebesen manőverező, rádiókapcsolattal ellátott  kis német páncélosok Dunkerque-ig kergették az egyesült angol-francia seregeket. A német üldözőket akkor még mindig az atyai jóindulatú Sztálin látta el nyersanyag és élelmiszerutánpótlással, hogy pacifikálja számára Európa nyugati területeit. A „jégtörőhajó” kapitányát és legénységét elhalmozta minden szükségessel, hogy szabaddá tegye neki az utat egészen ala Manchecsatornáig. Hogy aztán Sztálinnak miből tellett erre, hogy őt  ki látta el modern fegyverzettel, arra csak halvány sejtéseink vannak de valószínüleg nem járunk messze az igazságtól, ha az Egyesült Államok katonai-ipari komplexumára gondolunk, ahogyan ezt a bűnszövetkezetet később, Eisenhower elnök idején megnevezték.

Áldozati szerep, agresszori magatartás

Eltelik vagy hetven év és láss csodát, a tények önmaguk tükörképére fordultak, ahogyan atz Akasha-krónika Föld körüli pályájának görbületein végigfutottak az események egy teljes kört. Áldozatból agresszor, agresszorból áldozat lett. Igazból hamis, hamisból igaz. Napoleon 1815-ben Szörnyeteg volt. 1915-ben már a francia jogrend atyja és 1965-ben a francia Gloire megteremtője. Azóta mintha újra halványult volna a feje körül a dicsfény, de hát maga Franciaország is éppen csak hogy létezik, ahogyan mondják: ép testben épp, hogy él. Az utóbbi években botrányos filmfelvételek és tapintatlan visszaemlékezések érkeztek az Akasha Krónika eddig rejtőzködő szegmenseiből a francia Résistance gyümölcsöző kollaborációjáról a német megszállókkal és Párizs lakosságának rajongó tiszteletéről a keleti frontról a francia fővárosba pihenni és regenerálódni érkezett német frontharcosok iránt. Akiknek pihenését és szórakoztatását a legnagyobb lelkesedéssel vállalták azokban a nehéz negyvenes években is a párizsilányok és asszonyok. Magyarán minden történelmi eseménynek megvan az önmaga tükörképe a történelem időszalagján  és az a szalag bizony rafináltan meg van csavarintva.   Hol színét, hol fonákját látjuk, aszerint, hogy a propagandagépezet melyik  gépcsoportja kerül túlsúlyba és a írástudók melyik lobbija áll neki hangosan olvasni az Akasha krónika egyes fejezeteiből.

Szuvorov munkája nyilvánvalóan hazafias szándékból íródott. Londoni emigrációjában írott könyvével figyelmezteti a Nyugatot, hogy Oroszország legyőzhetetlen. Nem tudta legyőzni Napóleon és nem tudta megtörni Hitler sem. I. Sándor cár csapatai egészen Párizsig jutottak és Sztálin Vörös hadserege is elmasírozott az Elbáig A „ Jégtörő” című könyv nem leleplező betekintés a szovjet rendszer sajátos működésébe, hanem figyelmeztetés, hogy ujjat húzni az oroszokkal kétséges kimenetelű vállalkozás, akár a vörös csillag, akár a kétfejű sas a birodalom fő szimbóluma. Szuvorov műve nem történettudományi tanulmány, hanem remekül megírt terjedelmesebb propagandabrosúra. Az 1945 utáni Szép Új Világ  jellegzetes terméke, amiben úgy keveredik hiedelem  alkotta virtualitás és valóságos történelem, hogy a kettőt köznapi embernek lehetetlen megkülönböztetnie egymástól.

Egy újságcikk Buenos Airesből

Kiváló példa erre a következő történet. Der Weg (Az út) címmel havilapot adtak ki Buenos Airesben 1947 és 1957 között. A német nyelvű folyóirat a Birodalomból Argentinába emigrált németek számára jelentett fórumot és jónéhány olyan történelmi kérdést is  tárgyalt, amely kérdések feltevése a megszállt Németországban azóta is szentségtörésnek számít. A Weg 1954 júliusi számában megjelent egy cikk  bizonyos Guido Heimann tollából, amiben a szerző kritikusan foglalkozott a hatmilliós áldozati számmal és általában a háborús statisztikák  zsidó veszteségekkel foglalkozó  adataival.  Guido Heimann cikkére hosszú olvasói levél érkezett Washingtonból, amit egy Warwick Hester nevű ember írt. A név nyilvánvalóan álnév  és  a washingtoni illetőség is rejtőző célzatú volt. Csak évtizedekkel később, hosszas utánjárással sikerült kideríteni, hogy a szerző nem volt más, mint az 1888-ban  Ausztriában született és később az Egyesült Államokba kivándorolt Stephen F. Pinter St. Louisból. Foglalkozására nézve ügyvéd, aki 1945től 1948-ig a hadügyminisztérium szolgálatában állt, mint ügyész, ezredesi rangfokozatban. Pinter ezredes a Háborús Bűnök Hivatalának ügyésze volt és  egyebek között Flossenburgban és Dachauban vett részt a  háborús bűncselekményekkel vádolt  német katonák pereiben mint osztrák származású, tehát németül jól beszélő jogász.

Pinter a következő találkozását írta le  a Warwick Hester álnéven az  argentinai német  folyóiratnak küldött olvasói levelében:

Pinter elmondja, hogy egy általa nagyrabecsült északamerikai zsidó kollegájával beszélgetett. A beszélgetés során  megpendítette a kérdést a feltételezett hatmillió áldozattal kapcsolatban. „Miként lehetséges, hogy a világ zsidóságának a lélekszáma 1933 és 1950 között hárommillióval gyarapodott? Ez a növekedés ellentmond annak az állításnak, ami szerint a nácik hatmilliót elpusztítottak a háború folyamán.”

Később így folytatja:

„Amikor említést tettem ennek az általam nagyra becsült zsidó kollegának a diszkrepanciáról, amit a zsidó népességszám növekedése és az áldozati szám között  érzékelek, egyenesen megkérdeztem őt, hogy valóban őszintén hiszi a hatmillió áldozatot?”

–          „Természetesen nem” – felelte. „A németeknek sem idejük, sem módjuk nem volt rá, hogy ennyi embert megöljenek.  Ami azonban nyilvánvaló, hogy  megvolt bennük a szándék. És itt kezdődik a politika, pontosabban a pszichológiai propaganda. Ha adott a szándék, ennek alapján már bármilyen áldozati számot megadhatunk. Úgy gondoltuk, a hatmillió nem tűnik lehetetlennek és éppen elegendő ahhoz, hogy az emberiség akár egy teljes évszázadon át borzongjon tőle. Hitler megadta nekünk erre a sanszot és mi élünk az alkalommal a legjobb tudásunk szerint. Mint láthatja, kihozzuk belőle a legtöbbet a jó cél érdekében.”

Mondtam neki – ÍRJA Pinter ezredes – hogy minden politikai hazugság idővel önmagától lelepleződik vagy a kutatások nyomán  derül rá fény és azok ellen fordul, akik annak idején kiötlötték. De ez a zsidó ember, egy kiváló pszichológus, tagadta ezt.

„A propaganda – felelte – túl mélyen belehatolt a tömegek tudatába. A hatmilliót sosem tudják eltávolítani onnan.  Az emberek nagy általánosságban teljesen kritikátlanok. A beléjük sulykolt adatok lehorgonyozódnak a mélytudatban és nincs erő, amivel onnan azt el lehessen távolítani.”

A pszichológus kollega emlékeztetett  rá, hogy  most, 1954-ben, egy rövid propagandahadjárat után, tehát viszonylag kevés idő elteltével is már  tényként vésődött be az emberek agyába  a hatmillió és nem is képezi vita tárgyát.

„Nincs vele gondunk, mert ugyanolyan magától értetődő történelmi adattá vált, mint egy csata évszáma az iskolai történelemkönyvekben.” –emlékezett az ezredes a pszichológus nemzeti, sőt birodalmi  érzésektől túlfűtött érvelésére.

Minden jel szerint igaza van Szuvorovnak, a Weg című argentin-német folyóiratban említett zsidó pszichológusnak és vitapartnerének, Pinter ezredesnek is. Ahogyan igaza van a polkorrekt magyar történésznek és ellenlábasainak is. Az Akasha-krónika alsó rétege ugyanis úgy működik, mint egy Möbius féle sík. A történelem  folyamatának van némi hasonlatossága a matematikában ismert Möbius-szalaghoz. Ez a szalag egy olyan derékszíjhoz hasonlítható, amiben egy 180 fokos fordulat keletkezett, ami a nadrágon kellemetlen, de a matematikusnak csemege. Ha egy ilyen 180 fokos fordulattal (vagy annakk páratlan számú többszörösével) megcsavart  önmagába visszatérő síkon végigcsúsztatunk egy háromszöget, akkor az önmaga tükörképére fordul. Anélkül, hogy kiemeltük volna a kétdimenziós síkból, noha ilyen produkcióra normális sík esetében csak akkor lennénk képesek, ha a háromszhöget előbb felemeltük volna a harmadik dimenzióba és ott, a levegőben  megfordítjuk és csak azután helyezzük vissza kétdimenziós otthonába.

Csak csúsztatni kell.

Ráadásul rálátásunk erre a történelmi idomra olyan, mintha tükör által, homályosan látnánk.

Színről színre csak a történelemből, az időből  kilépve láthatunk majd.

Pestiesen szólva ez sem lesz semmi,  de „odaát” már nem írnak történelemkönyveket.

Advertisements
Kutuzov, Szuvorov és a birodalom áhítása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s